Péntek reggel May és a piros Mini visszatértek, és May egy szíriai barátjával kiegészülve elindultunk Észak felé. Már az út maga is gyönyörű volt, mert kb. egy órát autóztunk a tengerparttal párhuzamosan, úgyhogy folyamatosan a nagy kékséget néztem az ablakból.

Egy idő után aztán elhagytuk a tengert, és a nem kevésbé gyönyörű hegyek közt folytattuk az utat a cédrusok felé. Itt már lelassítottunk annyira, hogy ki kellett próbálnom, milyen a Mini tetőablakán kiállva nézelődni, de annál azért jobban fújt a menetszél, hogy szelfizni is merjek, így a mutatvány hármunk privát élménye maradt.

A Kadisha völgy viszont felkerült azon helyek listájára, ahová feltétlen vissza szeretnék térni. A folyó által kivájt kanyon az útról is eszméletlenül gyönyörű volt, pedig a benne lévő barlangoknak és vízeséseknek csak töredéke látszott ilyen távolságból - lefényképezni őket pedig végképp esélytelen volt. Kénytelen leszek közelebb menni :)

A cédrusoknál sajnos nem volt szerencsénk, ugyanis a fák között legalább 60 centi mély volt a hó, a biztonsági őr pedig közölte, hogy nem engedhet be, mert veszélyes. Hiába mondtam, hogy láttam már havat, és saját felelősségre megközelíteném a terepet, sajnos hajthatatlan volt. Csak utólag tudtam meg, hogy azzal kellett volna próbálkoznom, hogy magyar vagyok, mert Csontvárynak van itt egy emléktáblája, magyarul és arabul (háhá, külföldi turisták, találgassatok csak!), így hát a reptéri dolgozókkal ellentétben itt ismerősen cseng az ország neve :) (a reptéren többször is ellenőrzik az útlevelet, hazafelé az egyik helyen a fazon olyan hitetlenkedő arccal kérdezte, h Hungary?, mintha az lenne odaírva, hogy Csodaország)

Sajnos csak a kerítésen kívülről fényképezhettem, így nem tudom, melyik volt Csontváry modellje

Némi cédrusméz beszerzése után útra keltünk, hogy meglátogassuk Libanon leghíresebb írójának, Khalil Gibrannak a szülővárosát, Bcharrét, és a neki szentelt múzeumot. A város - és a völgy - fenséges látványt nyújt távolról, még így a felhők között is.

Gibran meglehetősen puritán körülmények között alkotott:

A múzeuma a városon kívül helyezkedik el, egy hegyoldalba vésve, az odavezető utat pedig a tőle származó idézetekkel díszített táblák szegélyezik.

A múzeumban nem szabadott fényképezni, de ezt nem éltem meg különösebb tragédiaként. Gibran ugyanis nemcsak írt, hanem festett is, a szobákban az alkotásait állították ki korszakok szerint, de a nagy részük mélyen depresszív hangulatot árasztott, és őszintén szólva nem bántam hogy nem vihetem el őket emlékbe. 

a múzeum bejárata

A naplementét már Bübloszban néztük, amit imádtam, mert az ókori várost sikerült úgy tiszta, rendezett turisztikai célponttá alakítani (éttermekkel, ajándékboltokkal, szórakozóhelyekkel), hogy közben megmaradt a hangulata is. 

a templom kertje nappal is kellemes, de naplemente utánra is tartogat meglepetést

régi és új - Bübloszban a Közel-Kelet általam ismert gyakorlatával szemben szigorúak az építkezésre vonatkozó szabályok: az újonnan épülő házaknak illeszkedniük kell a városképbe

a vízből nézve (igen, valóban nem én lennék, ha a kilátszó köveken nem mentem volna be a tengerbe)

naplemente mólóval és romokkal

a templomkertben lévő üvegmozaikok éjszakai háttérvilágítással

Nagyon hálás voltam Maynek a túráért, mert nélküle valószínűleg nem jutottam volna ilyen messzire Bejrúttól, pedig a látvány minden perc utazást megért. Este kellemesen elfáradva értem a hostelbe, azzal a feltett szándékkal, hogy kipihenem magam, de mint később kiderült, az éjjel még messze nem ért véget, és a pihenésnek is lőttek. Részletek a következő posztban, hamarosan! (Tényleg hamarosan, már majdnem kész a szöveg!)