Mire az észak-libanoni kalandból visszaértem a hostelbe, már nem vágytam semmi többre, mint egy kis csendre, úgyhogy meglehetősen antiszociális módon leültem a közös részben, és beletemetkeztem kicsit a laptopomba, míg néhányan a teraszon söröztek. Már épp úgy döntöttem, hogy elég volt a hírekből és a közösségi médiából, mikor kopogást hallottam. Ez azért vicces, mert a hostel ajtaja soha nem volt zárva, sőt, még kilincs sem volt rajta, a bejutás összes nehézségét az ósdi faajtó önsúlya adta. Nem az első alkalom volt, hogy valaki nagyobb erőkifejtés helyett a kopogást választotta, úgyhogy kinyitottam az ajtót. És ezzel elkezdődött az egész libanoni utazásom legszürreálisabb kalandja. 

Ehhez röviden muszáj bemutatnom magát a hostelt. Bejrút egy eléggé hangulatos régi negyedében van, ami tele van kertekkel, templomokkal, régi építésű társasházakkal és egyirányú utcákkal, amik trükkösen egy lépcsőben végződnek, vagy még trükkösebben egyszerűen zsákutcák. Semmi párhuzamos és merőleges, szóval megvan a maga romantikája. Maga a hostel is egy háromszintes pici társasház, amelynek a kapuja gyakorlatilag állandóan nyitva áll. A földszinten is van egy ajtó, de arról nem tudom, mit rejt, a hostel a felső két emeleten van. Az első emelet szárnyas ajtaja egy osztályteremre nyílik. Azt csak a beavatottak tudják, hogy az osztályteremben balra lévő tolóajtó mögött, illetve a terem mögötti folyosón, ahol az ember a mosdókra számítana, valójában szobák (is) vannak. A recepció egy emelettel feljebb, a nehéz faajtó mögött van. Itt található a konyha és a közös tér, illetve innen vezet fel lépcső a további szobákhoz. És igen, úgy van, ahogy gondolod: semmi nem zárul kulccsal. Biztonsági kamerák nincsenek, de egyébként a recepciós lány is lelép este 7-8 körül. Nyilván nem kell rendőrnyomozói képesítés a kockázati tényezők felméréséhez, de a hostel már 2013 óta működik, szuper minősítéseket kapott, és hát a Közel-Keleten vagyunk, ahol egyrészt nem dívik a kisstílű bűnözés, másrészt a hostel természeténél fogva nem az a hely, ahol a gazdag turistákat érdemes keresni. Marad tehát a józan ítélőképesség.

Hajnali fél 2 volt, az ajtóban pedig egy zaklatott tekintetű srác állt - a Dán. Azonnal magas C-ről indítva kérdezte, hogy ki itt a főnök, és egyébként is azonnal hívjuk a rendőrséget, mert ő kb. 20 perce érkezett, és az előbb kirabolták. Tájékoztattam, hogy nincs recepció, amúgy pedig itt egy szék, mesélje már el, hogy mi van pontosan, mert még nem láttuk itt, és full felöltözve, hátizsákkal a hátán állítja éppen, hogy  álmában kirabolták az előbb, ezt fejtse már ki bővebben. Elmagyarázta, hogy éjjel ért ide a gépe, és mivel éjjel nincs recepció, az első emeleti ajtón, ahol az osztályterem van, volt egy papír a nevével és a szobaszámával (ezt egyébként láttam befelé jövet), ő megérkezett, bement a kijelölt szobába, lefeküdt egy szabad ágyra, az ágy alá tette a telefonját, beállította az ébresztőt, és aludni próbált. Félálomban hallotta, ahogy nyílik a szoba tolóajtaja, majd utána nem sokkal ismét nyílik. Körülnézett, és rájött, hogy ugyanaz az egy srác van csak a szobában, aki már akkor is ott aludt, mikor ő megérkezett. Az ágy alá kapott, de a telefonja nem volt ott, az óráját megtalálta a cipőjében. Akkor felöltözött és feljött reklamálni, mert ő aztán nem marad itt, és azonnal hívjuk a rendőröket.

Én álltam ott, és nem tudtam eldönteni, hogy mit gondoljak. Közben szóltam a többieknek is, akik a teraszon már a többedik sörnél jártak, és egy fél órával korábban épp azokról a politikai elméletekről értekeztek, amiktől én az egyetemen józanul is igyekeztem minél távolabb tartani magam. Az Amerikai, aki már három hete lakott a hostelben, közölte, hogy ez lehetetlen, neki ugyanabban a szobában van a hátizsákja, a tetején a MacBookja és az útlevele, és soha nem loptak itt el semmit. Jöttek a segítő  szándékú kérdések, hogy hol volt nála utoljára, meg biztosan a taxiban hagyta. Amikor a társaságból messze legittasabb ír beszállt a buliba, akkor komoly esélyét láttam, hogy a Dán megpofozza, de szerencsére ezt ő is érzékelte, így visszavonult. A Francia megpróbált némileg több empátiát mutatni, de persze ő sem hitte, hogy a sztori megtörtént volna, a Dán pedig cseppet sem nyugodott meg az ittasan hitetlenkedők tömegétől. Felajánlottam, hogy használja a laptopomat a telefonkereső alkalmazáshoz, de ez sem hatotta meg. Viszonylag sokáig tartott meggyőzni, hogy hajnal 2-kor semmit nem tud tenni az ügy előmozdítása érdekében, úgyhogy legjobb lesz, ha lenyugszik, és másnap reggel a recepciós lány segítségével megteszi a feljelentést. Én ezen a ponton elmentem aludni, de a sztori nem ért véget.

Részemről sem, ugyanis az én szobám szintén az első emeleten volt, igaz, a belső folyosó legvégén, de ugyanazon a szinten, mint a Dán szobája, ráadásul egyedül voltam benne, de a recepciós csaj szólt, hogy éjszaka érkezik majd két lengyel srác. Nekik hajnal 2-kor még nyomuk sem volt, így gyorsan felmértem, hogy egy nyikorgó ajtónyitás még vár rám az éjszaka, ami az előzmények ismeretében nem tűnt kifejezetten jó ómennek, így vadul nekiálltam az óvintézkedéseknek. Az ágyam szerencsére a szoba legtávolabbi sarkában volt, a telefonokat töltőre tettem, és a fejem mellé raktam, az útlevelet és a pénzemet a párnám alá, a hátizsákot pedig úgy helyeztem a fejem mellé a sarokba, hogy a legügyesebb akrobata se tudja kivenni anélkül, hogy a pántokkal fel ne ébresszen. Az ajtó szerencsére kellően nyikorgott, gondoltam nem baj, legalább felébredek. Nem ez volt életem legnyugodtabban átaludt éjszakája... (éjjel természetesen nyílt az ajtó, amire felébredtem - beszédet is hallani véltem, gondoltam a két lengyel lesz, de mikor körülnéztem, senki nem volt ott, és reggel sem kerültek elő. Remélem, nem vagyok ennyire ijesztő álmomban... vagy lehet, hogy csak hallucináltam az egészet?)

Másnap reggelinél a Dán, az Amerikai és a Francia a terasz felől közelített. Kérdeztem, hogy mi a helyzet, mire elmesélték, hogy a Dán lenyugtatása érdekében éjszaka még kimentek valahova inni, majd az éjszaka maradék részét ébren töltötték - a jelek szerint a teraszon. A lenyugtatás mindenesetre sikeres volt, a Dán mégis elkérte a laptopom, hogy megnézze, hátha mutat valamit a telefonkereső, illetve megtegye a bejelentést a biztosítójának. A Francia lement az ominózus szobába a saját laptopjáért - majd két perc múlva riadtan jelent meg, hogy ellopták. Mivel rajta volt több hónapnyi kutatási anyaga, eléggé megviselte a dolog. Visszament a szobába a mobiljáért - hogy újabb két perc múlva azzal térjen vissza, hogy eltűnt az előző nap viselt nadrágja, zsebében a telefonnal és a pénztárcájával. Pár percig az egész csapat ott állt, és egymást nézte nagy kerek szemekkel, majd megkezdődött az éjszaka eseményeinek feltérképezése a ki, mikor és hol látta utoljára az eszközöket vonalon - úgy tűnt, hogy a besurranó kétszer járt a hostelben az éjjel.

Idő közben előkerült a recepciós lány is, aki kedvesen érdeklődött, hogy nem tudok-e valamit az iráni csajszi értékmegőrző-kulcsáról, mert éjszaka csekkolt ki, és megegyeztek, hogy kikészíti a letétet, a lány meg otthagyja a kulcsot. A letét eltűnt, a kulcs meg sehol. Mondtam, hogy fogalmam sincs, de ne aggódjon, mert lesz ma még ennél nagyobb baja is. 

Mikor a fiúk előálltak a sztorival, és fel akarták hívni a rendőrséget, kérte, hogy ne tegyék, mert fél, hogy megbüntetik őket, és csődbe megy az egész hely. A Dán szemében láttam, hogy éppen azon gondolkodik, hogy hallucinál, vagy a Kész átverésben szerepel éppen, de az éjszakai alkoholizálásnak köszönhetően sikerült megőriznie a hidegvérét. Miután mindannyian jeleztük, hogy ez azért így nem lesz jó, hiszen jegyzőkönyv nélkül a biztosító sem fog fizetni, a lány laza háromnegyed órás telefonálásba kezdett, miközben a két pórul járt srác egymásnak adta a laptopomat kárbejelentésre meg kártyaletiltásra. A Bábellé változott közös térben eközben megkezdődött a napi program tervezése: a Dán igyekezett társat találni az utazáshoz, akinek van egy jó fényképezője, így talált rá a Kanadaira, aki egyébként Kenyában él, de azért jött Bejrútba, hogy spanyol állampolgársági vizsgát tegyen.

Az elmélyült tervezést a recepciós lány szakította félbe azzal a hírrel, hogy rendben, akkor irány a rendőrség, hogy megtegyék a feljelentést, ő pedig velük megy fordítani. A Kanadai felajánlására, miszerint majd ő addig vár egy kávézóban, széles mosollyal közölte, hogy az elég hosszú kávé lesz, mert a művelet alsó hangon két óra, de akár tovább is eltarthat. A hír hallatán a Kanadai úgy döntött, hogy kávézás helyett inkább hozzám csatlakozik a Nemzeti Múzeumban, így miután sikerült kilogisztikázni, hogyan jelzi majd a Dán, hogy végzett, nekiindultunk a napnak.