Elég sok dolog összejött mostanában, ami miatt félkészen állnak a hosszú, képes élménybeszámolók, de a mai nap után ez a szösszenet kikívánkozott belőlem.

Az alapállás, hogy két külföldi út közt vagyok, vasárnap délben értem vissza Libanonból, szerda hajnalban pedig indulok tovább Jordániába - mindkettő munkaügy, de mivel még egyik helyen sem jártam, úgy alakítottam, hogy maradjon pár nap a felfedezésre is. A kettő közt pedig összejött iszonyú mennyiségű munka, úgyhogy a munka-magánélet egyensúlyt átmenetileg félredobva egész napra bevettem magam a laptop mögé.

Még szinte érzem a sok finomság ízét, amit Bejrútban ettem, se kedvem, se időm nem nagyon volt főzni, ráadásul egyedül vagyok, úgyhogy gondoltam ezt a két napot áthidalom a környékbeli gyorskajáldák és az itthon lévő készletek segítségével. Ez azonban közel sem olyan könnyű, mint ahogy hangzik.

Az utcában összefutottam a főbérlőnkkel, aki tudta, hogy Dani és én is utazunk mostanában, kérdezte, hogy ki merre mikor, majd hogy hová tartok. Mondtam, hogy veszek vacsit, ami nagy hiba volt, ugyanis azonnal telefonlánc indult a szomszéddal, hogy most épp nincs náluk otthon senki, de még egy napig itthon vagyok, úgyhogy  még pont belefér egy kis házi koszt a holnapi nap folyamán. Végül elvesztettem a fonalat, hogy hánykor és hol, de úgyis tudják hol lakom, nem menekülök :)

A nagy konspiráción mosolyogva épp befejeztem a csirkés szendvicset, mikor megszólalt a csengő. A szomszédunk állt ott egy tányér házi aprósütivel, amit a felesége küldött - csak a biztonság kedvéért. Na ekkor éreztem, hogy ebből azonnal blogposzt lesz.

A legutóbb 5 napig voltam egyedül, ráadásul Newroz, az itteni újév idején, amikor mindenki otthon van. A szomszédok éppen kocsit mostak a ház előtt, mikor elindultam egy csirkés szendvicsért, de semeddig nem jutottam, mert megállítottak, megkérdezték, ettem-e már, és mikor kiderült, hogy nem, azonnal betereltek a lakásba, és el sem engedtek, míg a háziasszony belém nem diktált 3 rántott csirkecombot, salátával, rizzsel, csicseriborsóval és savanyúsággal - mindezt nonverbálisan, úgyhogy esélyem sem volt ellenkezni, mert nem tud angolul, és errefelé nem ismerik az Activityt - legalábbis ha kajáról van szó. Mindezt a nappaliban, és kedvesen bekapcsolták nekem a CNN-t is, mert az angolul van, és tudják, hogy nekünk nincs tévénk - mondjuk azért nincs, mert nem hiányzik, de ezt hiába magyaráztuk. Tea és desszert nélkül nincs étkezés, úgyhogy a rövid ebédszünet alig tartott tovább egy óránál (idő közben előkerültek a gyerekek, és ők fordítottak a beszélgetéshez az anyukájukkal), a végén a kezembe nyomtak még egy tányérnyi kaját, hogy tegyem szépen a fagyasztóba, legközelebb 10 perc alatt megmikrózom, és kész is. 

A mai naphoz még hozzá tartozik, hogy délután Soran, a sofőrünk is meglepett. A felesége mondta, hogy régen látott, ezért elhozta őt és a szupercuki 14 hónapos kislányukat is, meg vagy 8 szelet sütit az egyik nagyobb cukrászdából. Amíg befejeztem, amit éppen csináltam, főzött egy teát, és leültünk egy fél órára sütizni, meg leginkább babázni, mert Rose folyamatosan nevetgélve akciózott mindenfelé, de a kanapé és a szőnyeg is megúszta a látogatást. Én meg elolvadtam, mert kimondta a nevemet, de az volt a csúcs, mikor az apja telefonján egyedül elindította a zenét, majd táncolni kezdett rá.

A legutóbb velünk forgató tévéstáb mindenáron szerette volna hangsúlyozni, hogy itt Erbilben milyen rettentően veszélyes helyen élünk - nagy sajnálatukra ebben egyáltalán nem voltunk partnerek. Ha a mai délutánomat végignézték volna, talán megértik, miért.