Az első hétvégi kirándulásunkon egy nagy kört terveztünk tenni Erbiltől északra. Shaqlawa felé indultunk, hogy a Safeen nevű hegyen egy rövid séta után vagány képeket készíthessünk az aknamező szélét jelző táblákkal, majd néhány más látványosságot útba ejtve egy másik úton jussunk haza.

Biztos ami biztos, Erbilt elhagyva megálltunk energiát gyűjteni egy kis kubba formájában, ami leginkább hússal töltött lángosra emlékeztet, és a képen látható, rendkívül bizalomgerjesztő street food konyhából lehet beszerezni. Belül sajnos nem volt alkalmam megfigyelni, Soran, a sofőrünk szerint ugyanis az út túloldalán még éppen biztonságos távolságban vagyunk attól, hogy átható olajszaga legyen a ruháinknak, így ő egyedül vállalkozott az átkelésre és a szagminta begyűjtésére. 

Miután sikeresen leettem magam (de legalább nem az autó ülését), valamint megnyugtattuk a lelkiismeretünket, hogy az út menti szemétkupacban az általunk hozzáadott papír lesz a leggyorsabban lebomló anyag, tovább indultunk a havas hegycsúcsok irányába.

Ahogy felfelé haladtunk, egyre több helyen akadt szinte összefüggő hó, valamint ezzel párhuzamosan növekedett az út mentén parkoló autók száma is. A jelek szerint a helyiek számára a hétvégi kirándulás azt jelenti, hogy megállnak az út mentén, bemennek a hóra szelfizni, majd gyorsan visszapattannak a kocsiba. 

Nem rossz kilátások

A hegytetőre érve megnyugodva konstatáltam, hogy a hétvégi kirándulásnak van egy másik formája is, ami szintén út menti megállással kezdődik, majd ott helyben, az országút mellett leterítik a pokrócokat, esetleg felállítanak egy sátrat, előkerül az elengedhetetlen vízipipa, a kocsiból pedig árad a kurd pop. 

Valahogy így - a szelfik így sem maradnak el

Nagy szerencse, hogy a buli kizárólag kocsival megközelíthető helyek közvetlen környezetére korlátozódik, ugyanis a helyi zenei kultúra hosszú távon (=5 percnél hosszabb ideig) történő elviseléséhez szükséges tudatmódosító szert még nem sikerült azonosítani, 3-5 perc enyhe emelkedőn való gyaloglással azonban hallótávolságon kívül lehet helyezkedni, és a csend mellett élvezni lehet a gyakorlatilag érintetlen természetet - kirándulók hiányában szeméthalmok nélkül. 

kemény terep - szerencsére túl sáros volt, hogy kocsival erre merészkedjenek

oké, nem érintetlen, valaki járt itt előttünk

Az egyik távolabbi hegycsúcson egy ház sziluettje rajzolódott ki, ahonnan valószínűleg elég jól belátható az egész völgy. Ezt a tulajdonságát az elmúlt évtizedekben valószínűleg alaposan ki is használták, és ezzel valaki más minden bizonnyal eléggé pórul járt, így a vállalkozó kedvű trekkingelők kedvét a lenti tábla veszi el attól, hogy saját szemükkel akarják megnézni a panorámát.

nyelvismeret hiányában is elég egyértelmű a jelzés

Innentől elég óvatosan haladtunk tovább, mert a sziklák és bokrok között egyre több kis vörös háromszög bukkant fel, amik az aknamező szélét jelzik. Amíg ezeket szemből látja az ember, addig nincs gond, de azért inkább a nagyobb sziklákon ugrálva kerestük a helyet egy-egy jó fotóhoz. 

ott bujkál a tábla

kilátás

Az adrenalinfröccs után visszaindultunk a kocsihoz, de az érintetlen hó láttán nem tudtuk megállni, hogy megmutassuk Sorannak, mi az a hóangyal, és hát adta magát a helyzet egy kis hógolyózáshoz is. Megfelelően átázott ruhában-cipőben aztán visszaültünk a kocsiba, és továbbindulunk Dwin felé. Daninak eltökélt szándéka, hogy egyszer futunk errefelé egy jót, amivel valószínűleg elég nagy feltűnést keltenénk, de a helyszín már enélkül is viszonylag ismert. Az út egyik oldalán egy várrom van, a másikon egy temető, és egy magyar régészcsapat évente visszajár ideásatásokat végezni.

A romot a kurdok szeretnék Szaladdin nevéhez kötni, aki valószínűleg a környékről származott, de a magyar régészek szerint a várhoz való kötődésre nincs bizonyíték.

A régészek egy település nyomait is felfedezték a vár környékén.

A kutatást magyar részről Major Balázs vezeti, itt található róla egy egész hosszú interjú is.

A vártornyok megmászása után ismét visszaültünk a kocsiba, hogy tovább kanyarogjunk a szerpentineken. A következő állomásunk egy termálforrás volt - tovább gyarapítva azon dolgok listáját, amiről nem gondoltam volna, hogy Irakban találkozom velük.

A forrás vizét egy mesterségesen kialakított kerek medencében lehet élvezni - és ezt meg is teszik a helyiek, amikor ott jártunk, ketten is fürödtek benne. A víz inkább langyos volt, mint meleg, és az idő ugyan szép volt, de annyira azért nem csábított fürdésre, ami tulajdonképpen szerencse, mert nem vagyok róla meggyőződve, hogy a jelen lévő férfiak jó szemmel nézték volna, ha én is csatlakozom.

Az utolsó állomásunk egy régi temető az út mentén, amiről keveset tudni, de éppen ettől volt a nap narancssárgára változó fényénél egyszerre fenséges és titokzatos látvány.

A hosszú nap folyamán a kubbából nyert energia kezdett fogyatkozni, de szerencsére a street (vagy inkább roadside) foodnak itt elég nagy kultúrája van, így a kiegyensúlyozott étkezés jegyében újabb út menti megállót iktattunk be, ahová belépve ez a látvány fogadott:

A fogorvosok világszövetségének ajánlásával

A polcokon végtelen féle gumicukor, drazsé és általam ismeretlen édességek díszelegtek, amikben a színükből ítélve a cukor lehet az egyetlen természetes anyag, de abból bőven jutott bele. Szerencsére a sós ízek kedvelőinek is terem babér, az olajos magvak különböző változatai, illetve házi chips formájában. Megkóstoltuk az épp elkészült gránátalmalevet, meg belecsipegettünk az emberi fogyasztásra alkalmasnak látszó kosarakba, majd óriási önfegyelmet tanúsítva némi pisztáciával és házi chipsszel felszerelkezve hagytuk el a terepet, majd maszatoltuk össze a kezünket a hazafelé vezető úton.

Egy hete sem voltam még az országban, de már tudtam, hogy egy gyönyörű helyre csöppentem. Azóta utaztunk még néhányszor, és csak tovább bővült az elképesztő tájakról készült fotók sorozata, úgyhogy szép lassan megpróbálom megmutatni azt, ami nincs a híradásokban. Stay tuned!