Egy futós poszt már régóta figyelt a piszkozatok között, de a mai nap után úgy döntöttem, nem várhat tovább a téma. Nemrég értünk ugyanis haza Szulejmániából egy hamisítatlanul kurd futóversenyről, aminél jobban úgysem tudnám bemutatni az itteni sportéletet.
Az eseményt eredetileg múlt szombatra írták ki, de pénteken váratlanul elhunyt Nawshirwan Mustafa, egy köztiszteletben álló ellenzéki vezető, így kegyeleti okból elhalasztották a versenyt. Mivel szombaton kezdődik a Ramadan, nem volt túl sok opció, végül tegnap írták ki az új dátumot, mára. Annyira azért nem izgultam a formaidőzítés miatt, ugyanis egy 4 kilométeres távról beszélünk, de ez nem zavarta a szervezőket abban, hogy maratonnak nevezzék az eseményt a Facebook-kiírásban.
Az egész kezdeményezés lényege egyébként nem, illetve nemcsak a futás volt, hanem az adománygyűjtés egy rákos betegeket ápoló kórház számára, ezért nevezési díj helyett ehhez a célhoz kértek hozzájárulásokat. Igazából ez az összkép tette számomra annyira szimpatikussá az egészet, hogy bevállaljak kétszer 3 óra autózást 20 perc futásért délután 5-kor, ami Erbilben mostanában kb. 35 fokot jelent, tűző napsütéssel és nulla légmozgással, némi páratartalommal megspékelve.
Az őrültségeket persze társaságban a legjobb elkövetni, de szerencsére Danit és Sorant is hajtotta a kíváncsiság, úgyhogy kis csapatunk félredobta a racionális érveket, és futócuccot öltve kocsiba pattantunk. A helyszínen átvettük a rajtszámokat, a rákellenes kis szalagokat és az I love Sulaymaniyah feliratú pólókat, majd szembesültünk azzal, hogy elérhető közelségben nincs egyetlen mosdó sem. A problémát végül nyitott kocsiajtók és jó időzítés segítségével sikerült áthidalni, így hamarosan csatlakoztunk a rajtnál gyülekező csoportosuláshoz. Elvegyülni szokás szerint kevésbé sikerült, a körülöttünk állók egyből szelfizni akartak velünk, úgyhogy a rajtig eltelt 25 percben több kép készült rólam, mint tavaly a kenesei félironmanen 7 óra alatt.
Útvonalkiírás nem volt, annyi instrukciót kaptunk, hogy a legelöl haladó rendőrautót kell követni. Ennek egyébként megvolt a maga oka: így akadályozták meg, hogy valaki a rajtszám felvétele után előremenjen, így elcsalva a táv egy részét. (Ha esetleg valakinek eszébe jutott a csipes időmérés, annak itt jelezném, hogy kaptunk ugyan praktikus öntapadós rajtszámot, de azt senki nem írta fel, hogy melyik szám kié, a befutóban kaptunk sorszámot, és az alapján írták fel a nevünket egy papírra - nem, az időt nem mérte senki :) )
Szulejmánia a hegyek közt fekszik, így benne volt a pakliban, hogy ilyen rövid távon is egész komoly emelkedők és persze lejtők jöhetnek szembe. Az a startnál látszott, hogy utóbbival kezdünk, amit én személy szerint nem bántam, legalább ad egy kis lendületet. A rajtpisztoly eldördülése után a főleg iskoláskorú gyerekekből álló mezőny az ilyen versenyek törvényszerűségének megfelelően nekiállt sprintelni, de szerencsére elég széles volt az út, hogy oldalt lehessen nyugodtan futni, majd a lejtő aljában (500 méternél) elhelyezett frissítőpontnál utolérni a síkon sétára váltó többséget. A frissítésnél persze ment a locsolkodás, miközben lelkes szurkolók autókból videózták a mezőnyt.
Lejtők és sík terep váltakozása után az első komolyabb emelkedő 1,6-nál kezdődött, és kb. 50 méteren át tartott, ráadásul ezen a szakaszon már útlezárás sem volt, de szerencsére túl nagy forgalom sem, úgyhogy az egyébként nem a türelmükről híres autósok simán elfértek a belső sávban, amíg mi a külsőben kaptattunk felfelé. Mikor 2 kilométernél rájöttem, hogy a táv kb 90%-át lejtőn lefelé tettük meg, az otthon edződött futóösztöneim azt súgták, hogy ennyi kényelemnek meglesz még a böjtje, és miközben az előttem haladó lányt próbáltam minél jobban megközelíteni, lelki szemeim előtt megjelent a következő kanyar után egy stabil 5%-kal emelkedő hosszú egyenes utca, árnyék nélkül, a szmog- és kerti grill füstjén átsejlő célkapuval.
A megérzés jó volt, a kereszteződéshez érve valóban feltűnt egy hosszú emelkedő, de felfutni nem kellett rajta, ugyanis az odáig vezető kb. 200 méteres lejtő aljában ott figyelt a célkapu. Az első meglepődés után rásprinteltem, de amikor a kezembe nyomták a hármas sorszámot, akkor is csak álltam ott értetlenül, az órámon lévő számokat bámulva: 2,39 km. Az előttem pár méterrel beérő lány zökkentett ki a meglepődésből, akivel lefényképezkedtem, meg gratuláltam neki, majd annyi időm még maradt, hogy egy értetlenkedő pillantást vessek Danira, akit éppen egy operatőr forgatott irányba, de a következő pillanatban már nekem is az orrom elé toltak egy mikrofont, és innentől elszabadult a pokol. A következő 20 percben legalább ötször elmondtam, hogy eredetileg Magyarországról jöttem, de most Erbilben élek és dolgozom, és onnan jöttünk át ide, és mennyire örülök, hogy itt lehetek, mert ez egy nagyon jó kis rendezvény. Azért mikor nekem szegezték a kérdést, hogy mit üzenek Kurdisztánnak, akkor kicsit leizzadtam, de azt hiszem végül sikerült abszolválni a feladatot.
Az eredményhirdetés egyébként nagyon cuki volt, ugyanis nemcsak az első hármat, hanem az első tízet díjazták. Dobogó nem volt, ehelyett egyesével, név szerint szólítottak mindenkit (először a férfiakat, azért ne felejtsük el, hol vagyunk), és a kórház egy-egy betege adta át az oklevelet, egy szál virágot, a dobogósoknak egy üvegből készült díjat, a 4-10. helyezetteknek pedig érmet - mindenkinek aranyat :)
Miután átvettem a díjat, elindultunk vissza a kocsihoz, így nem tudom, mi volt a folytatásban, mindenesetre az emelkedőkön futottunk még egy kicsit, hogy meglegyen az érzés, majd visszaültünk a kocsiba, és elindultunk hazafelé. Az első checkpointnál azért ID helyett odaadtam a katonáknak az oklevelet, ami méltó zárása volt egy teljesen szürreális, de nagyon jópofa élménynek.
