Kislány koromban nem teljesen értettem, hogy nekem miért jár virág/csoki csak azért, mert lány vagyok, már akkor is volt pár dolog, amit nagyobb sikernek értékeltem, mint hogy járhatok szoknyában (amit utáltam), mégse járt érte csoki. Pár évvel később a húgom állt a nemi egyenlőségi küzdelem élére, mikor megunta a csokitojások átadását, ezért megtanulta az óvodában a locsolóverseket, és követelte, hogy apa vigye magával. Lehet, hogy a családunkban van a lázadó gén, de a csoki szerepe is gyanús - azt hiszem, ez utóbbi sokat segít abban, hogy a gyerekek ne hagyják csak úgy magukra kényszeríteni az értelmetlen nemi szerepeket.

Felnőttként persze megértettem, miről szól a nőnap, de személyesen sosem érintett meg - eddig. Most viszont úgy alakult, hogy belekeveredtem egy helyi NGO monitoring útjába, ahol az általuk létrehozott három ún. "listening center"-t látogattuk végig a felszabadított területeken. Az ilyen látogatások időpontját számos faktor határozza meg (köztük a véletlen), és éppen március 9-re esett a választás, a központok vezetői ezért úgy döntöttek, hogy egy nappal elcsúsztatva a látogatásunk időpontjára időzítik a nőnapi ünneplést. Én tényleg csak kíváncsi látogatóként indultam neki az útnak, és eredetileg blogposztot sem terveztem belőle, de nap végére győzött bennem a mesélhetnék.

nehéz volt nekik ellenállni

A központok olyan területen vannak, amelyeket két év ISIS uralom után tavaly nyáron foglalt vissza az iraki hadsereg, azaz ma már teljesen biztonságosak, tele élettel, de az út mentén számos elpusztított épület emlékeztet a közelmúltra. De nemcsak a romok maradandók, hanem mindazok a szenvedések is, amit a lakosság végigélt ebben az időszakban. Nagyon sok cikk született erről a profik tollából (például Földes Andráséból itt), velük nem is versenyeznék, de csütörtökön minden eddiginél erősebben arcon vágott a valóság, és az általam látott kis szeletét szeretném most megosztani.

Az első állomásunkon egy virágfüzérekkel feldíszített kocsibeállóban szálltunk ki, az épületbe lépve pedig kíváncsi gyereksereg mellett elhaladva először egy váróterem-szerű helyiségen haladtunk át, ahol kb. 15 nő ült körben, mindenki talpig feketében, csak a szemet szabadon hagyó nikábban. Először barátságtalannak tűnhet a látvány, hiszen csak szemeket látni, de a köszönésünket kedvesen csengő hangok viszonozták. A fekete megszokássá vált: az ISIS uralom idején a nőknek csak ezt szabadott viselniük, és komoly büntetéssel néztek szembe már akkor is, ha nem volt rajtuk kesztyű, vagy fekete helyett sötétbarna cipőjük volt - nem mintha sok lehetőségük lett volna másikat venni, hiszen a legtöbb család bevételi forrása szinte teljesen megszűnt, nem mintha egyébként sok pláza tartott volna nyitva. A büntetés mértéke pedig a kihágást kiszúró katona kegyeitől függött, ami nem sok jót ígér, ezért a családok nőtagjainak nagy része inkább el sem hagyta az otthonát, hacsak nem volt feltétlenül szükséges.

Vendéglátóink egy következő szobába tereltek minket, ahol szőnyegeken újabb 15-20 nő ült csendben, legtöbben már színes kendővel takarták el az arcukat, a fiatalabbak pedig színes, csillogó rátétekkel díszített ruhákban figyeltek bennünket, ők már csak hidzsábot viseltek, az arcukat nem takarták el. A falakon különböző méretű színes ruhák lógtak tarka összevisszaságban, mindegyik gondosan díszítve. A bemutatásunkat még mély csend fogadta, majd a helyet vezető hölgy kérésére egyikük levett egyet a falon lógó vállfák közül, és közelebb hozta megmutatni, miközben megtudtuk, hogy itt, a központban tanult meg varrni. Ebben a pillanatban megtört a jég, a nők egymás után hozták megmutatni a munkáikat: színes, csillogó részletekkel dekorált hosszú ruhákat, fodrokkal és virágokkal díszített kislányruhákat, csillogó fonalból horgolt és kötött babaruhákat, és egy kosárnyi gyöngyből fűzött ékszert. A mosolyukat a fátyol sem tudta elrejteni, így aggódva, de elővettem a fényképezőgépet. Miközben Kurdisztánban óriási szelfikultúrával találkoztam, ezek a nők még előlünk is eltakarták az arcukat, így nem akartam zavarba hozni őket a fényképezőgéppel. A bemutató végére aztán megnyíltak, és még a csoportképre is odaálltak, de ígéretet tettünk, hogy csak saját felhasználásra készülnek a képek, ezért  azokat nem teszem fel ide. A bemutató alatt készülteken elhomályosítottam az arcukat.

A nők a központban megtanultak kötni, varrni és horgolni, ami bevételi forrást is jelent számukra, miközben társaságban vannak, amiben már régóta nem volt részük.

Az épületben eleinte nem volt áram, így kézzel hajtott varrógépeken dolgoztak, sokan olyan lelkesen, hogy otthon már előre kiszabták az anyagokat.

Miután mindenki megmutatta a munkáit, alábbhagyott a nagy tolongás, mi pedig elindultunk a kocsihoz, hogy továbbmenjünk a következő központba. A ruhabemutató viszont megtörte a jeget, és előtörtek a történetek is. Ekkor tudtam meg, hogy az itt lévő nők nagy része özvegy, a férjüket az ISIS végezte ki. Legtöbbjüknek még kicsik a gyerekei, őket büszkén mutatták a fényképezőgépemre pislantva. Egyikük egy papírt vett elő, amelyen arabul az állt: számla. Rá volt írva, hogy miért végezték ki (vagy büntették meg) az adott személyt, az sem volt ritka, hogy az özvegytől elkérték a lőszer árát.

A központban van egy szoba játékokkal, ahol  gyerekek töltik a idejüket, amíg az anyukák varrnak, de már a ruhák bemutatásakor is feltűnt, hogy több kislány is van a teremben, akik még bőven iskolás korúak, pedig hétköznap délelőtt volt. Kint vált világossá, hogy elég nagyot tévedtem velük kapcsolatban. A kislány, aki őzike szemekkel nézett rám, és a hidzsáb keretezte arca alapján nem látszott többnek 12-13 évesnél, nem az anyukájával érkezett. A szülei elváltak, és ő először az anyukájával élt, de mikor ő összeházasodott egy másik férfival, a lány a nagymamájához került. Az apja, aki az ISIS katonája lett, egy nap megjelent, és erőszakkal elvitte, hogy szolgálja őt és a katonatársait. Azt, hogy ez mit jelent, nem fejtették ki a központ munkatársai, de sajnos így is sejtettük. Amikor megindult az iraki ellentámadás, az apa elmenekült, a lányt pedig hátrahagyta, aki a felszabadítás után visszakerült a nagymamájához, a jövője azonban bizonytalan, hiszen nincsenek személyes okmányai, és nem is pótolhatók, mivel az ISIS elpusztította az összes nyilvántartást, így nem járhat iskolába és nem jogosult semmilyen más ellátásra sem. Irakban (ahogy a Közel-Kelet sok más országában) szinte semmilyen szociális ellátórendszer nem létezik, így gyermekvédelem sem, számára ez egyetlen remény, hogy megtartja a családi védőháló, de belegondolni is elképesztő hogy mi lesz vele, és sok sorstársával néhány év múlva, abba pedig végképp, hogy milyen ország épülhet ott, ahol a felnövő generáció jelentős része ehhez hasonló borzalmakon ment keresztül.

Nehéz szívvel hagytuk ott az integető társaságot, de már késésben voltunk a következő állomásról. Ezt a környéket valószínűleg korábban sem kevertem volna össze a Rózsadombbal, egyforma földszintes házak közt álltunk meg, amelyek elég lepusztult állapotban voltak. És gyanúsan csend volt: tényleg elkéstünk, pedig állítólag sokáig vártak ránk az itteniek, de ebédidő volt, haza kellett menniük. A ház sokkal kisebb volt, egy varrószoba egyetlen varrógéppel, egy játszószoba és egy iroda összesen.

A varrószoba egyetlen berendezése

Teljesen lepusztult állapotban kapták meg, de már nyoma sem látszik, a halvány rózsaszín és fehér falak akkor is árulkodóak lennének, ha nem tudnánk, hogy női központról van szó. A falakon itt is kint vannak a kis ruhák, sok-sok kötött dolog - gondolom a varrógépre többet kell várni, hiszen itt csak egy van.

Az egyik itt dolgozó kislánya egy szót sem szól ugyan, de szégyenlősen követ minket, és hagyja, hogy fotózzam.

Egy kis édességet azért elfogadott

Az üres központból is egy kis ajándékkal távozunk, és hamarosan megérkezünk az utolsó, legnagyobb állomásra. Itt azonnal tudjuk, hogy megérkeztünk: szól a zene a kapun gyerekek szaladgálnak ki-be. Belépve kb 50 gyerek fogad minket a teraszon, többségben kislányok, láthatóan a legszebb ruhájukban, a dús hajukban mindenféle díszekkel, néhányuknak még a szeme is ki van sminkelve.

Hatalmas, vidám fogadóbizottság

Azonnal megrohamoznak minket, egymást tolják ki a képből, majd az idősebbek finoman jelzik, hogy most én jövök, sorra állnak mellém egy fotóra, jobbra-balra okostelefonok a levegőben - elég különleges látvány lehetek a farmeromban meg a bőrdzsekimben. Próbálom elkapni az infókat, de lehetetlen, a házba belépve tovább folytatódik a fényképáradat.

Alaposan dokumentált esemény

Egy ponton kezd sok lenni, a helyet vezető hölgy megkér, hogy menjek vissza az udvarra, ezzel együtt a gyereksereg is újra kint gyűlik össze. Némi trükközés után sikerül visszaosonnom a házba, és leülni az ebédhez, amivel a helyiek készültek nekünk, de nagy sajnálatomra ők nem ettek velünk, itt ugyanis az a szokás, hogy a vendégek esznek először az odakészített hatalmas tálakból, a vendéglátók, különösen a nők, nem ülnek le velük, ők később, a maradékból esznek. Számunkra ez borzasztóan zavarba ejtő volt, de sehogy nem sikerült meggyőznünk őket, így sajnos nem tudtuk igazán kihasználni az ebéd nyújtotta nyugalmat egy kis beszélgetésre, pedig rengeteg kérdésem lett volna.

Az épület érdekessége, hogy az ISIS vendégháza volt korábban, most ez a legnagyobb intézmény a három közül, a hatalmas gyereksereg pedig annak is köszönhető, hogy a környékbeli gyerekek meghallották a zenét, ezért egyszerűen csak bejöttek. Mire az ebéddel végeztünk, alábbhagyott az udvaron a tömeg, az ottmaradt gyerekek viszont énekeltek meg felolvastak nekünk, ami úgy is emlékeztetett a szocialista idők május elsejei ünnepségeire, hogy saját emlékeim nincsenek erről az időszakról, ők viszont láthatóan nagyon élvezték, mi pedig lelkesen tapsoltunk. Miközben ott álltunk, csak egy mondatot kaptam el: hogy az itt lévő nők legnagyobb félelme, hogy megszűnik a központ. 

A kitartó gyerekekkel ebéd után tovább folytatódott a fotózás, az egyik kislány minden áron meg akarta kaparintani a gépemet, eleinte nem értettem, miért. Majd valaki segített lefordítani, hogy engem is szeretnének a képen tudni. Persze a mozgolódás és a lökdösődés miatt egyik kép sem éles, de nagyon kedves emlék marad.

A kockás ruhás kislány irányította a fotózást

Egy ponton kénytelen voltam azt mondani, hogy lemerült az akkumulátor a gépben, ami az egyetlen meggyőző érv volt a fotózkodás abbahagyására. A gyerekek a kapuig kísértek minket, és egész addig integettek, míg látszott az autó.

Hazafelé úton gondolkodtam el mindazokon, amit a nap folyamán hallottam: azon, amit ezek a nők átéltek, és ami rájuk várhat még. Számukra a varrás nem hobbi, hanem megélhetés, kulcs egy jobb élethez, és nemcsak saját maguknak, hanem a gyerekeiknek is. És ők ma boldogan mutatták ezt meg nekünk, és jó volt osztozni az örömükben. 

A nap végére azt kívántam, bárcsak tudnék arabul, hogy legalább pár szót beszélhessek velük, vagy ezekkel a gyerekekkel, akik egymást lökdösve pózoltak, a győzelem jelét mutatva az objektívnek. Ők vajon mire vágynak? Vajon hányan járnak közülük iskolába, és hányan lesznek, akik továbbtanulnak? Mik szeretnének lenni, ha felnőnek? 

Közben elgondolkodtam azon is, mi lesz azokkal a képekkel, amiket ők csináltak. Miközben a gyerekeket fotóztam, a felnőttek szépen sorban odajöttek, és csináltak egy-egy közös képet velem, egy ismeretlen európai lánnyal, egy olyan országból, aminek még a nevét sem hallották soha. Aztán rájöttem, hogy valószínűleg nem is fontos, hogy tudják, hol van Magyarország, hogy engem hogy hívnak, vagy mi a foglalkozásom. Ez a nap nekik a szabadságról szólt, és megjelentem én kibontott hajjal, farmerban, pólóban és bőrdzsekiben, és velük örültem. Ha visszanézik egyáltalán, akkor remélem visszajönnek vele az érzések és a mosolyok is - ahogy bennem is visszajöttek, amíg a posztot írtam.