Egy futós poszt már régóta figyelt a piszkozatok között, de a mai nap után úgy döntöttem, nem várhat tovább a téma. Nemrég értünk ugyanis haza Szulejmániából egy hamisítatlanul kurd futóversenyről, aminél jobban úgysem tudnám bemutatni az itteni sportéletet.

Az eseményt eredetileg múlt szombatra írták ki, de pénteken váratlanul elhunyt Nawshirwan Mustafa, egy köztiszteletben álló ellenzéki vezető, így kegyeleti okból elhalasztották a versenyt. Mivel szombaton kezdődik a Ramadan, nem volt túl sok opció, végül tegnap írták ki az új dátumot, mára. Annyira azért nem izgultam a formaidőzítés miatt, ugyanis egy 4 kilométeres távról beszélünk, de ez nem zavarta a szervezőket abban, hogy maratonnak nevezzék az eseményt a Facebook-kiírásban. 

Az egész kezdeményezés lényege egyébként nem, illetve nemcsak a futás volt, hanem az adománygyűjtés egy rákos betegeket ápoló kórház számára, ezért nevezési díj helyett ehhez a célhoz kértek hozzájárulásokat. Igazából ez az összkép tette számomra annyira szimpatikussá az egészet, hogy bevállaljak kétszer 3 óra autózást 20 perc futásért délután 5-kor, ami Erbilben mostanában kb. 35 fokot jelent, tűző napsütéssel és nulla légmozgással, némi páratartalommal megspékelve. 

Az őrültségeket persze társaságban a legjobb elkövetni, de szerencsére Danit és Sorant is hajtotta a kíváncsiság, úgyhogy kis csapatunk félredobta a racionális érveket, és futócuccot öltve kocsiba pattantunk. A helyszínen átvettük a rajtszámokat, a rákellenes kis szalagokat és az I love Sulaymaniyah feliratú pólókat, majd szembesültünk azzal, hogy elérhető közelségben nincs egyetlen mosdó sem. A problémát végül nyitott kocsiajtók és jó időzítés segítségével sikerült áthidalni, így hamarosan csatlakoztunk a rajtnál gyülekező csoportosuláshoz. Elvegyülni szokás szerint kevésbé sikerült, a körülöttünk állók egyből szelfizni akartak velünk, úgyhogy a rajtig eltelt 25 percben több kép készült rólam, mint tavaly a kenesei félironmanen 7 óra alatt.

Útvonalkiírás nem volt, annyi instrukciót kaptunk, hogy a legelöl haladó rendőrautót kell követni. Ennek egyébként megvolt a maga oka: így akadályozták meg, hogy valaki a rajtszám felvétele után előremenjen, így elcsalva a táv egy részét. (Ha esetleg valakinek eszébe jutott a csipes időmérés, annak itt jelezném, hogy kaptunk ugyan praktikus öntapadós rajtszámot, de azt senki nem írta fel, hogy melyik szám kié, a befutóban kaptunk sorszámot, és az alapján írták fel a nevünket egy papírra - nem, az időt nem mérte senki :) )

Szulejmánia a hegyek közt fekszik, így benne volt a pakliban, hogy ilyen rövid távon is egész komoly emelkedők és persze lejtők jöhetnek szembe. Az a startnál látszott, hogy utóbbival kezdünk, amit én személy szerint nem bántam, legalább ad egy kis lendületet. A rajtpisztoly eldördülése után a főleg iskoláskorú gyerekekből álló mezőny az ilyen versenyek törvényszerűségének megfelelően nekiállt sprintelni, de szerencsére elég széles volt az út, hogy oldalt lehessen nyugodtan futni, majd a lejtő aljában (500 méternél) elhelyezett frissítőpontnál utolérni a síkon sétára váltó többséget. A frissítésnél persze ment a locsolkodás, miközben lelkes szurkolók autókból videózták a mezőnyt. 

Lejtők és sík terep váltakozása után az első komolyabb emelkedő 1,6-nál kezdődött, és kb. 50 méteren át tartott, ráadásul ezen a szakaszon már útlezárás sem volt, de szerencsére túl nagy forgalom sem, úgyhogy az egyébként nem a türelmükről híres autósok simán elfértek a belső sávban, amíg mi a külsőben kaptattunk felfelé. Mikor 2 kilométernél rájöttem, hogy a táv kb 90%-át lejtőn lefelé tettük meg, az otthon edződött futóösztöneim azt súgták, hogy ennyi kényelemnek meglesz még a böjtje, és miközben az előttem haladó lányt próbáltam minél jobban megközelíteni, lelki szemeim előtt megjelent a következő kanyar után egy stabil 5%-kal emelkedő hosszú egyenes utca, árnyék nélkül, a szmog- és kerti grill füstjén átsejlő célkapuval. 

A megérzés jó volt, a kereszteződéshez érve valóban feltűnt egy hosszú emelkedő, de felfutni nem kellett rajta, ugyanis az odáig vezető kb. 200 méteres lejtő aljában ott figyelt a célkapu. Az első meglepődés után rásprinteltem, de amikor a kezembe nyomták a hármas sorszámot, akkor is csak álltam ott értetlenül, az órámon lévő számokat bámulva: 2,39 km. Az előttem pár méterrel beérő lány zökkentett ki a meglepődésből, akivel lefényképezkedtem, meg gratuláltam neki, majd annyi időm még maradt, hogy egy értetlenkedő pillantást vessek Danira, akit éppen egy operatőr forgatott irányba, de a következő pillanatban már nekem is az orrom elé toltak egy mikrofont, és innentől elszabadult a pokol. A következő 20 percben legalább ötször elmondtam, hogy eredetileg Magyarországról jöttem, de most Erbilben élek és dolgozom, és onnan jöttünk át ide, és mennyire örülök, hogy itt lehetek, mert ez egy nagyon jó kis rendezvény. Azért mikor nekem szegezték a kérdést, hogy mit üzenek Kurdisztánnak, akkor kicsit leizzadtam, de azt hiszem végül sikerült abszolválni a feladatot. 

Az eredményhirdetés egyébként nagyon cuki volt, ugyanis nemcsak az első hármat, hanem az első tízet díjazták. Dobogó nem volt, ehelyett egyesével, név szerint szólítottak mindenkit (először a férfiakat, azért ne felejtsük el, hol vagyunk), és a kórház egy-egy betege adta át az oklevelet, egy szál virágot, a dobogósoknak egy üvegből készült díjat, a 4-10. helyezetteknek pedig érmet - mindenkinek aranyat :) 

Miután átvettem a díjat, elindultunk vissza a kocsihoz, így nem tudom, mi volt a folytatásban, mindenesetre az emelkedőkön futottunk még egy kicsit, hogy meglegyen az érzés, majd visszaültünk a kocsiba, és elindultunk hazafelé. Az első checkpointnál azért ID helyett odaadtam a katonáknak az oklevelet, ami méltó zárása volt egy teljesen szürreális, de nagyon jópofa élménynek. 

Az éjszakai incidens után kissé lassan indult a nap, amin az időjárás sem segített sokat. Mire a Nemzeti Múzeumhoz értünk, már szakadt az eső, ami a délutánra tervezett program szempontjából nem festett kifejezetten jól. A múzeum mindenesetre jó választás volt, pont befogadható mennyiségű infóval, és egészen látványos megoldásokkal.

Mivel a térségben talált legrégebbi leletek az őskorból származnak, kicsit aggódtam, hogy egy végtelen hosszúságú túrába csöppenünk, de szerencsére alaptalan volt a félelmem. Egészen érdekesen sikerült tálalni egy nagyon hosszú korszakot, és 2-3 óra alatt kényelmesen végigértünk a kiállításon, sőt, még egy dokumentumfilmen is, ami bemutatta, hogyan védték meg a kiállítási tárgyakat a polgárháború idején, majd hogyan állították helyre a múzeumot, ami a stratégiai elhelyezkedése miatt komoly tűzharc helyszíne is volt, az egyik helyen meg is hagyták a belövés nyomát, ami megrongálta a falon lévő mozaikot.  

A múzeumból kilépve pedig sok kísérlet után végre sikerült megörökíteni Bejrútot egyetlen képen:

Az eső ugyan elállt, de a felhők továbbra sem néztek ki túl biztatóan. Szerencsére maradt még fedett program a város közelében, így May-jel bepattantunk a Minibe, hogy a Jeita cseppkőbarlangban vészeljük át a következő vihart. Egy hatalmas barlangról van szó, aminek két része, és így két bejárata is van. Az alsó részt csak csónakkal lehet megnézni, sőt, tavasszal komoly esélye van annak is, hogy a magas vízszint miatt azzal sem. A felső folyosót pedig ezzel lehet megközelíteni:

Sajnos a barlangban egyáltalán nem lehet fényképezni, és erre elég komolyan oda is figyelnek. Mindkét barlang bejáratánál le kell adni a telefont, amit szépen elzárnak egy szekrénybe, és kifelé menet adják csak vissza. Első körben persze megpróbáltam kicselezni a dolgot, és csak az egyik telefonomat adtam le, hogy a másikkal egy óvatlan pillanatban lőhessek pár képet. Nem, nem gondoltam hogy ez nekem jutott először eszembe, de egy próbát megért, bár hiába. A kanyargós folyosókon olyan ügyesen helyezkedtek el a barlang dolgozói, hogy gyakorlatilag teljesen belátták a terepet, és hiába próbáltam egy sztalaktit mögé bújva trükközni, azonnal lebuktam, úgyhogy gyorsan elpakoltam a telefont, és onnantól a belső memóriára hagyatkoztam :) 

A barlangi túra végére egész szépen kisütött a nap, bár a hegyek mögött továbbra is veszélyesen szürke felhők gyülekeztek. A következő úticélunk Harissa volt, ami egy híres zarándokhely kb 25 km-re Bejrúttól, kb. 550 méterrel a tengerszint felett, de mindössze pár kilométerre tőle, így lélegzetelállító kilátás nyílik a Miasszonyunk-szobor körül kialakított parkból. 

A hely legmenőbb megközelítési módja a kabinos felvonó, ami Jounieh-ből, a tengerpartról indul, és valószínűleg eszméletlenül látványos. Jó időben. Most viszont kövér felhők gyülekeztek a hegyek körül, ráadásul mi már fent voltunk a hegyekben a barlang miatt. Így aztán hamar eldőlt, hogy inkább közúton közelítjük meg a terepet, ami egyébként szintén gyönyörű helyeken vezetett át.

A lenyugvó nap még rátett egy lapáttal a látványra, ami a szobor körül tekergő lépcső tetejéről volt a legszebb:

Nekem egyébként a mögötte álló katedrális tetszett nagyon, hatalmasnak és különlegesnek tűnt, és szívesen megnéztem volna belülről is, de sajnos zárva volt.

A szobortól és a katedrálistól délre egy görög katolikus templom áll, szintén elég festői látvány.

Tengerparton naplementés képet csinálni igazán menő, de esetemben ez azt is jelentette, hogy lassan ideje visszaindulni a városba, és egy igazán menő helyi hamburgerezőben tett látogatás, meg egy kis levezető séta után pedig nincs más hátra, mint egy rövid Uber-fuvar a reptérre. Ez egyébként külön élmény volt, mert a sofőr kb 50 szót beszélt angolul, viszont szuperkedves és kommunikatív volt, így az egész utat arab, angol és francia szavak, illetve heves activity segítségével "beszélgettük" végig. Arra nagyon hamar rájöttem, hogy az itt töltött három nap helyett három hét is kevés lenne erre az ezerarcú országra, úgyhogy muszáj lesz hamarosan visszatérnem.

Visszafelé volt két órám a dohai reptéren, ami annak ellenére is nagy élmény volt, hogy alig aludtam a gépen, így félkómásan kószáltam kicsit a hatalmas épületben. Lehet kapni embernagyságú plüss dinoszauruszt, a világ minden tájának ételkülönlegességeit és olyan világmárkákat, aminek a boltjába már be sem mertem menni, de amiért számomra különleges volt, (annyira, hogy még itt is megemlítsem) azok a játszóterek:

Ez egy Tom Otterness szobor (és jól működő csúszda), aminek a "testvérei" régi, és nagyon kedves emlékeket ébresztenek bennem. Először Hágában találkoztam velük, ahol a tengerparti sétány tele van kisebb-nagyobb figurákkal, amikbe azonnal beleszerettem, majd egy évvel később Toronto belvárosában találtam szemben magam egy nagyobb példánnyal. Hága emiatt lett az egyik kedvenc állomásom életem első valódi utazásán, mikor egy InterRail tickettel indultam neki érettségi után, Toronto pedig a legtávolabbi pont, ahová eddig eljutottam (földrajzi távolságban), ahonnan egy nagyon fontos barátsággal és egy olyan élménnyel tértem haza, ami tovább irányított a mostani karrierem felé. Nem pályázom coelhoi magasságokra, úgyhogy ezen a ponton abba is hagyom a szentimentális fejtegetést, de kíváncsi vagyok, hogy pár év távlatából hogy tekintek majd vissza életemnek erre az időszakára.

Mire az észak-libanoni kalandból visszaértem a hostelbe, már nem vágytam semmi többre, mint egy kis csendre, úgyhogy meglehetősen antiszociális módon leültem a közös részben, és beletemetkeztem kicsit a laptopomba, míg néhányan a teraszon söröztek. Már épp úgy döntöttem, hogy elég volt a hírekből és a közösségi médiából, mikor kopogást hallottam. Ez azért vicces, mert a hostel ajtaja soha nem volt zárva, sőt, még kilincs sem volt rajta, a bejutás összes nehézségét az ósdi faajtó önsúlya adta. Nem az első alkalom volt, hogy valaki nagyobb erőkifejtés helyett a kopogást választotta, úgyhogy kinyitottam az ajtót. És ezzel elkezdődött az egész libanoni utazásom legszürreálisabb kalandja. 

Ehhez röviden muszáj bemutatnom magát a hostelt. Bejrút egy eléggé hangulatos régi negyedében van, ami tele van kertekkel, templomokkal, régi építésű társasházakkal és egyirányú utcákkal, amik trükkösen egy lépcsőben végződnek, vagy még trükkösebben egyszerűen zsákutcák. Semmi párhuzamos és merőleges, szóval megvan a maga romantikája. Maga a hostel is egy háromszintes pici társasház, amelynek a kapuja gyakorlatilag állandóan nyitva áll. A földszinten is van egy ajtó, de arról nem tudom, mit rejt, a hostel a felső két emeleten van. Az első emelet szárnyas ajtaja egy osztályteremre nyílik. Azt csak a beavatottak tudják, hogy az osztályteremben balra lévő tolóajtó mögött, illetve a terem mögötti folyosón, ahol az ember a mosdókra számítana, valójában szobák (is) vannak. A recepció egy emelettel feljebb, a nehéz faajtó mögött van. Itt található a konyha és a közös tér, illetve innen vezet fel lépcső a további szobákhoz. És igen, úgy van, ahogy gondolod: semmi nem zárul kulccsal. Biztonsági kamerák nincsenek, de egyébként a recepciós lány is lelép este 7-8 körül. Nyilván nem kell rendőrnyomozói képesítés a kockázati tényezők felméréséhez, de a hostel már 2013 óta működik, szuper minősítéseket kapott, és hát a Közel-Keleten vagyunk, ahol egyrészt nem dívik a kisstílű bűnözés, másrészt a hostel természeténél fogva nem az a hely, ahol a gazdag turistákat érdemes keresni. Marad tehát a józan ítélőképesség.

Hajnali fél 2 volt, az ajtóban pedig egy zaklatott tekintetű srác állt - a Dán. Azonnal magas C-ről indítva kérdezte, hogy ki itt a főnök, és egyébként is azonnal hívjuk a rendőrséget, mert ő kb. 20 perce érkezett, és az előbb kirabolták. Tájékoztattam, hogy nincs recepció, amúgy pedig itt egy szék, mesélje már el, hogy mi van pontosan, mert még nem láttuk itt, és full felöltözve, hátizsákkal a hátán állítja éppen, hogy  álmában kirabolták az előbb, ezt fejtse már ki bővebben. Elmagyarázta, hogy éjjel ért ide a gépe, és mivel éjjel nincs recepció, az első emeleti ajtón, ahol az osztályterem van, volt egy papír a nevével és a szobaszámával (ezt egyébként láttam befelé jövet), ő megérkezett, bement a kijelölt szobába, lefeküdt egy szabad ágyra, az ágy alá tette a telefonját, beállította az ébresztőt, és aludni próbált. Félálomban hallotta, ahogy nyílik a szoba tolóajtaja, majd utána nem sokkal ismét nyílik. Körülnézett, és rájött, hogy ugyanaz az egy srác van csak a szobában, aki már akkor is ott aludt, mikor ő megérkezett. Az ágy alá kapott, de a telefonja nem volt ott, az óráját megtalálta a cipőjében. Akkor felöltözött és feljött reklamálni, mert ő aztán nem marad itt, és azonnal hívjuk a rendőröket.

Én álltam ott, és nem tudtam eldönteni, hogy mit gondoljak. Közben szóltam a többieknek is, akik a teraszon már a többedik sörnél jártak, és egy fél órával korábban épp azokról a politikai elméletekről értekeztek, amiktől én az egyetemen józanul is igyekeztem minél távolabb tartani magam. Az Amerikai, aki már három hete lakott a hostelben, közölte, hogy ez lehetetlen, neki ugyanabban a szobában van a hátizsákja, a tetején a MacBookja és az útlevele, és soha nem loptak itt el semmit. Jöttek a segítő  szándékú kérdések, hogy hol volt nála utoljára, meg biztosan a taxiban hagyta. Amikor a társaságból messze legittasabb ír beszállt a buliba, akkor komoly esélyét láttam, hogy a Dán megpofozza, de szerencsére ezt ő is érzékelte, így visszavonult. A Francia megpróbált némileg több empátiát mutatni, de persze ő sem hitte, hogy a sztori megtörtént volna, a Dán pedig cseppet sem nyugodott meg az ittasan hitetlenkedők tömegétől. Felajánlottam, hogy használja a laptopomat a telefonkereső alkalmazáshoz, de ez sem hatotta meg. Viszonylag sokáig tartott meggyőzni, hogy hajnal 2-kor semmit nem tud tenni az ügy előmozdítása érdekében, úgyhogy legjobb lesz, ha lenyugszik, és másnap reggel a recepciós lány segítségével megteszi a feljelentést. Én ezen a ponton elmentem aludni, de a sztori nem ért véget.

Részemről sem, ugyanis az én szobám szintén az első emeleten volt, igaz, a belső folyosó legvégén, de ugyanazon a szinten, mint a Dán szobája, ráadásul egyedül voltam benne, de a recepciós csaj szólt, hogy éjszaka érkezik majd két lengyel srác. Nekik hajnal 2-kor még nyomuk sem volt, így gyorsan felmértem, hogy egy nyikorgó ajtónyitás még vár rám az éjszaka, ami az előzmények ismeretében nem tűnt kifejezetten jó ómennek, így vadul nekiálltam az óvintézkedéseknek. Az ágyam szerencsére a szoba legtávolabbi sarkában volt, a telefonokat töltőre tettem, és a fejem mellé raktam, az útlevelet és a pénzemet a párnám alá, a hátizsákot pedig úgy helyeztem a fejem mellé a sarokba, hogy a legügyesebb akrobata se tudja kivenni anélkül, hogy a pántokkal fel ne ébresszen. Az ajtó szerencsére kellően nyikorgott, gondoltam nem baj, legalább felébredek. Nem ez volt életem legnyugodtabban átaludt éjszakája... (éjjel természetesen nyílt az ajtó, amire felébredtem - beszédet is hallani véltem, gondoltam a két lengyel lesz, de mikor körülnéztem, senki nem volt ott, és reggel sem kerültek elő. Remélem, nem vagyok ennyire ijesztő álmomban... vagy lehet, hogy csak hallucináltam az egészet?)

Másnap reggelinél a Dán, az Amerikai és a Francia a terasz felől közelített. Kérdeztem, hogy mi a helyzet, mire elmesélték, hogy a Dán lenyugtatása érdekében éjszaka még kimentek valahova inni, majd az éjszaka maradék részét ébren töltötték - a jelek szerint a teraszon. A lenyugtatás mindenesetre sikeres volt, a Dán mégis elkérte a laptopom, hogy megnézze, hátha mutat valamit a telefonkereső, illetve megtegye a bejelentést a biztosítójának. A Francia lement az ominózus szobába a saját laptopjáért - majd két perc múlva riadtan jelent meg, hogy ellopták. Mivel rajta volt több hónapnyi kutatási anyaga, eléggé megviselte a dolog. Visszament a szobába a mobiljáért - hogy újabb két perc múlva azzal térjen vissza, hogy eltűnt az előző nap viselt nadrágja, zsebében a telefonnal és a pénztárcájával. Pár percig az egész csapat ott állt, és egymást nézte nagy kerek szemekkel, majd megkezdődött az éjszaka eseményeinek feltérképezése a ki, mikor és hol látta utoljára az eszközöket vonalon - úgy tűnt, hogy a besurranó kétszer járt a hostelben az éjjel.

Idő közben előkerült a recepciós lány is, aki kedvesen érdeklődött, hogy nem tudok-e valamit az iráni csajszi értékmegőrző-kulcsáról, mert éjszaka csekkolt ki, és megegyeztek, hogy kikészíti a letétet, a lány meg otthagyja a kulcsot. A letét eltűnt, a kulcs meg sehol. Mondtam, hogy fogalmam sincs, de ne aggódjon, mert lesz ma még ennél nagyobb baja is. 

Mikor a fiúk előálltak a sztorival, és fel akarták hívni a rendőrséget, kérte, hogy ne tegyék, mert fél, hogy megbüntetik őket, és csődbe megy az egész hely. A Dán szemében láttam, hogy éppen azon gondolkodik, hogy hallucinál, vagy a Kész átverésben szerepel éppen, de az éjszakai alkoholizálásnak köszönhetően sikerült megőriznie a hidegvérét. Miután mindannyian jeleztük, hogy ez azért így nem lesz jó, hiszen jegyzőkönyv nélkül a biztosító sem fog fizetni, a lány laza háromnegyed órás telefonálásba kezdett, miközben a két pórul járt srác egymásnak adta a laptopomat kárbejelentésre meg kártyaletiltásra. A Bábellé változott közös térben eközben megkezdődött a napi program tervezése: a Dán igyekezett társat találni az utazáshoz, akinek van egy jó fényképezője, így talált rá a Kanadaira, aki egyébként Kenyában él, de azért jött Bejrútba, hogy spanyol állampolgársági vizsgát tegyen.

Az elmélyült tervezést a recepciós lány szakította félbe azzal a hírrel, hogy rendben, akkor irány a rendőrség, hogy megtegyék a feljelentést, ő pedig velük megy fordítani. A Kanadai felajánlására, miszerint majd ő addig vár egy kávézóban, széles mosollyal közölte, hogy az elég hosszú kávé lesz, mert a művelet alsó hangon két óra, de akár tovább is eltarthat. A hír hallatán a Kanadai úgy döntött, hogy kávézás helyett inkább hozzám csatlakozik a Nemzeti Múzeumban, így miután sikerült kilogisztikázni, hogyan jelzi majd a Dán, hogy végzett, nekiindultunk a napnak.

Péntek reggel May és a piros Mini visszatértek, és May egy szíriai barátjával kiegészülve elindultunk Észak felé. Már az út maga is gyönyörű volt, mert kb. egy órát autóztunk a tengerparttal párhuzamosan, úgyhogy folyamatosan a nagy kékséget néztem az ablakból.

Egy idő után aztán elhagytuk a tengert, és a nem kevésbé gyönyörű hegyek közt folytattuk az utat a cédrusok felé. Itt már lelassítottunk annyira, hogy ki kellett próbálnom, milyen a Mini tetőablakán kiállva nézelődni, de annál azért jobban fújt a menetszél, hogy szelfizni is merjek, így a mutatvány hármunk privát élménye maradt.

A Kadisha völgy viszont felkerült azon helyek listájára, ahová feltétlen vissza szeretnék térni. A folyó által kivájt kanyon az útról is eszméletlenül gyönyörű volt, pedig a benne lévő barlangoknak és vízeséseknek csak töredéke látszott ilyen távolságból - lefényképezni őket pedig végképp esélytelen volt. Kénytelen leszek közelebb menni :)

A cédrusoknál sajnos nem volt szerencsénk, ugyanis a fák között legalább 60 centi mély volt a hó, a biztonsági őr pedig közölte, hogy nem engedhet be, mert veszélyes. Hiába mondtam, hogy láttam már havat, és saját felelősségre megközelíteném a terepet, sajnos hajthatatlan volt. Csak utólag tudtam meg, hogy azzal kellett volna próbálkoznom, hogy magyar vagyok, mert Csontvárynak van itt egy emléktáblája, magyarul és arabul (háhá, külföldi turisták, találgassatok csak!), így hát a reptéri dolgozókkal ellentétben itt ismerősen cseng az ország neve :) (a reptéren többször is ellenőrzik az útlevelet, hazafelé az egyik helyen a fazon olyan hitetlenkedő arccal kérdezte, h Hungary?, mintha az lenne odaírva, hogy Csodaország)

Sajnos csak a kerítésen kívülről fényképezhettem, így nem tudom, melyik volt Csontváry modellje

Némi cédrusméz beszerzése után útra keltünk, hogy meglátogassuk Libanon leghíresebb írójának, Khalil Gibrannak a szülővárosát, Bcharrét, és a neki szentelt múzeumot. A város - és a völgy - fenséges látványt nyújt távolról, még így a felhők között is.

Gibran meglehetősen puritán körülmények között alkotott:

A múzeuma a városon kívül helyezkedik el, egy hegyoldalba vésve, az odavezető utat pedig a tőle származó idézetekkel díszített táblák szegélyezik.

A múzeumban nem szabadott fényképezni, de ezt nem éltem meg különösebb tragédiaként. Gibran ugyanis nemcsak írt, hanem festett is, a szobákban az alkotásait állították ki korszakok szerint, de a nagy részük mélyen depresszív hangulatot árasztott, és őszintén szólva nem bántam hogy nem vihetem el őket emlékbe. 

a múzeum bejárata

A naplementét már Bübloszban néztük, amit imádtam, mert az ókori várost sikerült úgy tiszta, rendezett turisztikai célponttá alakítani (éttermekkel, ajándékboltokkal, szórakozóhelyekkel), hogy közben megmaradt a hangulata is. 

a templom kertje nappal is kellemes, de naplemente utánra is tartogat meglepetést

régi és új - Bübloszban a Közel-Kelet általam ismert gyakorlatával szemben szigorúak az építkezésre vonatkozó szabályok: az újonnan épülő házaknak illeszkedniük kell a városképbe

a vízből nézve (igen, valóban nem én lennék, ha a kilátszó köveken nem mentem volna be a tengerbe)

naplemente mólóval és romokkal

a templomkertben lévő üvegmozaikok éjszakai háttérvilágítással

Nagyon hálás voltam Maynek a túráért, mert nélküle valószínűleg nem jutottam volna ilyen messzire Bejrúttól, pedig a látvány minden perc utazást megért. Este kellemesen elfáradva értem a hostelbe, azzal a feltett szándékkal, hogy kipihenem magam, de mint később kiderült, az éjjel még messze nem ért véget, és a pihenésnek is lőttek. Részletek a következő posztban, hamarosan! (Tényleg hamarosan, már majdnem kész a szöveg!)

Hatalmas szerencsémre úgy alakult a tavasz, hogy munkaügyben először Bejrútba, majd Ammanba kellett utaznom, és ha már így alakult, rásegítettem kicsit, és mindkét repjegyet kiegészítettem néhány privát nappal, így sikerült kicsit kibővítenem a térségbeli tapasztalataimat. Úgy is mondhatnám, hogy szereztem végre néhány igazi közel-keleti élményt.

A térség körbeturnézása a szó szoros értelmében még jobban sikerült a tervezettnél, ugyanis az Erbil-Bejrút egyenes járat helyett a szinte útbaeső Dohán keresztül közelítettem meg a terepet . Két és fél óra repülés helyett összesen kb. 8-at töltöttem a levegőben, bejárva a közel-keleti országok felének légterét, de a Qatar Airways fedélzetén ez egyébként nem olyan szörnyű élmény.

Doha a magasból

Az utazás eredeti céljául szolgáló workshop még véget sem ért, mikor én már nyakig elmerültem az Erbil után hihetetlenül sokszínű és pezsgő bejrúti életben - méghozzá a saját stílusomban: egy kis tengerparti futással. Bár ez eredetileg is szerepelt a terveimben, a szállásom viszonylag messze volt a parttól, így eredetileg a hotel konditermében terveztem levezetni a napot, de mikor ezt megemlítettem May-nek, akivel délután többször is egy csoportban dolgoztunk, azonnal felajánlotta, hogy inkább menjünk a tengerparti sétányra. Engem sem kellett kétszer biztatni, úgyhogy bepattantunk a nővére piros Minijébe, és a délutáni dugón átküzdve magunkat hamarosan a part menti sétányon róttuk a kilométereket. Sajnos nem túl sokat, mert az esti vacsorára vissza kellett érnünk a hotelba, de az élmény így is teljes volt. 

Futás kilátással

Este aztán tovább beszélgettünk, és lassan kialakult a workshop utáni napok programja is. May Aleppóból származik, de a háború miatt a családja átköltözött Bejrútba, ő pedig tovább Erbilbe, ahol a vállalkozása mellett nemrég alapított egy NGO-t is, hogy segíteni tudjon a szíriai menekülteknek. Már a költözés előtt is sokat járt Bejrútban, így volt bőven elég helyismerete, meg autója, így felajánlotta, hogy elvisz pár helyre a hétvégén, ami elég jó ajánlatnak hangzott. 

A workshop után a szuperdizájnos menő hotelből átgurítottam a bőröndömet a hostelbe, amit egy kint dolgozó ismerős ajánlott. Aludtam már párszor hostelben, így azt hittem, fel vagyok készülve a váltásra, de itt már elkezdett körvonalazódni bennem a felismerés, hogy a Közel-Keleten ez a szálláskategória nem feltétlenül ugyanazt takarja, amit Nyugat-Európában megszoktam. Annyiban szerencsém volt, hogy egyedül aludtam a szobában, bár a későbbi események fényében egy ponton ennek már nem örültem annyira, de erről majd a következő posztban.

Az első napra városnézést terveztem Bejrútban, amihez a hostelben szuper kis térképet, meg néhány nagyon hasznos instrukciót is kaptunk az iráni lánnyal, aki mellém szegődött a konferencia alatt, miután kiderült, hogy ő is marad még pár napot. Nap végére már inkább a rám akaszkodott kifejezést éreztem leíróbbnak, de ezt a problémát csak másnapra sikerült kezelni. 

Már bőven ebédidő volt, mire elindultunk a hostelből, így az első utunk egy nagyon hangulatos kis helyi étterembe vezetett, ahol a kézzel írt egyoldalas étlap láttán fel kellett ébresztenem az utóbbi időben téli álomra ítélt francia szókincsemet. Nagyjából ezen a ponton lett elegem az iráni csajsziból is, aki képtelen volt eldönteni, mit akar enni, már a pincér fején is láttam, hogy valami frappánson gondolkodik. Végül sikerrel leküzdöttük az akadályt, megkönnyebbülésemben még fényképezni is elfelejtettem.

Nem úgy az első "valódi" állomáson, a Sursock Museumban. Arra már rájöttem, hogy én a modern művészetekhez nem vagyok elég műértő, ezért kicsit vonakodva fogadtam ezt az ajánlást, de nem volt túl nagy kerülő, ráadásul belépő sincs, így végül úgy döntöttem, egy próbát megér. És valóban megérte:

A múzeum a villa tulajdonosáról kapta a nevét, aki a műgyűjtés mellett nagy utazó is volt, de engem mondjuk leginkább a villa maga nyűgözött le. 

elég menő házibuli-helyszín 

A nap másik érdekes állomása a belváros volt, amit a libanoni polgárháború után teljesen újjáépítettek, így teljesen elvesztette a közel-keleti jellegét - meg úgy általában azt a hangulatot, amire az ember egy Bejrúthoz hasonlóan nyüzsgő város központjában számít. Az utca tele van luxusboltokkal és irodákkal, és minden bizonnyal fényűző lakásokkal, amit a beruházásban érintett, főleg Öböl-beli üzletemberek vásároltak maguknak, a biztonsági helyzet romlása miatt azonban 90%-uk üresen áll, így éjszaka a sok sötét ablakkal szinte szellemvárosnak látszik a környék. 

Azért a virágok sokat dobnak rajta

A nagy felújításból nem maradhatott ki a mecset sem, ami kívülről is meglehetősen impresszív, így gyorsan eldöntöttem, hogy életemben először belülről is megnézek egyet. A hozzám hasonló turistáknak erre a célra csinos fekete leptek lógtak egy fogason a bejáratnál, amit kiegészítettem a sálammal, hogy megfelelően legyek felöltözve. 

Bár alapterületre valószínűleg nem nagyobb egy átlagos templomnál, a bútorok teljes hiánya miatt óriásinak látszik, és engem teljesen lenyűgöztek az aprólékos minták a falakon és a kupolán. A falak mellett itt-ott aludt egy ember - a mecset ajtaja ugyanis mindig nyitva áll, hogy betérhessenek azok, akiknek nincs hova menniük, vagy például pihenni szeretnének. 

 A nagy mecset mellett van itt számos kisebb, és rengeteg templom is, meg kerítéssel alaposan körbezárt kormányzati épületek, illetve egyes források szerint múzeum is. Mivel már estefelé értünk a környékre, ezeket csak kívülről láttuk, de ezen a ponton még arra építettem, hogy benevezek a szombati "walking tour"-ra, ahol biztosan megmutatják majd az érdekesebb részeket. Erről később derült csak ki, hogy megteltek a helyek, de legalább maradt program legközelebbre is.

<- egy kis útmutatás

A mecset közelében van a Mártírok emlékműve - nem, nem a szelfiző pároké, de a hasonlóság kísérteties

Miután teljesen besötétedett, visszatértünk a hostelbe, ahol már kezdett alakulni a társaság, akikkel később elindultunk a közeli Armenia streetre, ami Bejrút Gozsdu-udvara, tele kocsmákkal, éttermekkel, meg későig nyitva tartó üzletekkel. Az első helyen hamar feladtuk, mert a zene olyan hangosan szólt, hogy kiabálva is csak a mellette ülőt hallotta az ember. A második helyen már rutinosan a kinti részre ültünk, ami beszélgetés szempontjából mindenképpen jó választás volt, és nagy szerencsénkre éjfél körül bezárt. Ekkor szembesültünk ugyanis a számlával, és a fejenként elfogyasztott két ital annyira nem ütött, hogy ne számoljon mindenki utána, hogy mennyibe is került, amitől minimum felemás érzésekkel távoztunk. 

Az események másnap pörögtek fel igazán, de már nagyon régóta lógok egy poszttal, ezért ezen a ponton abbahagyom. Egy időre az utazással is leállok, és igyekszem magam utolérni a sztorikkal :)

Elég sok dolog összejött mostanában, ami miatt félkészen állnak a hosszú, képes élménybeszámolók, de a mai nap után ez a szösszenet kikívánkozott belőlem.

Az alapállás, hogy két külföldi út közt vagyok, vasárnap délben értem vissza Libanonból, szerda hajnalban pedig indulok tovább Jordániába - mindkettő munkaügy, de mivel még egyik helyen sem jártam, úgy alakítottam, hogy maradjon pár nap a felfedezésre is. A kettő közt pedig összejött iszonyú mennyiségű munka, úgyhogy a munka-magánélet egyensúlyt átmenetileg félredobva egész napra bevettem magam a laptop mögé.

Még szinte érzem a sok finomság ízét, amit Bejrútban ettem, se kedvem, se időm nem nagyon volt főzni, ráadásul egyedül vagyok, úgyhogy gondoltam ezt a két napot áthidalom a környékbeli gyorskajáldák és az itthon lévő készletek segítségével. Ez azonban közel sem olyan könnyű, mint ahogy hangzik.

Az utcában összefutottam a főbérlőnkkel, aki tudta, hogy Dani és én is utazunk mostanában, kérdezte, hogy ki merre mikor, majd hogy hová tartok. Mondtam, hogy veszek vacsit, ami nagy hiba volt, ugyanis azonnal telefonlánc indult a szomszéddal, hogy most épp nincs náluk otthon senki, de még egy napig itthon vagyok, úgyhogy  még pont belefér egy kis házi koszt a holnapi nap folyamán. Végül elvesztettem a fonalat, hogy hánykor és hol, de úgyis tudják hol lakom, nem menekülök :)

A nagy konspiráción mosolyogva épp befejeztem a csirkés szendvicset, mikor megszólalt a csengő. A szomszédunk állt ott egy tányér házi aprósütivel, amit a felesége küldött - csak a biztonság kedvéért. Na ekkor éreztem, hogy ebből azonnal blogposzt lesz.

A legutóbb 5 napig voltam egyedül, ráadásul Newroz, az itteni újév idején, amikor mindenki otthon van. A szomszédok éppen kocsit mostak a ház előtt, mikor elindultam egy csirkés szendvicsért, de semeddig nem jutottam, mert megállítottak, megkérdezték, ettem-e már, és mikor kiderült, hogy nem, azonnal betereltek a lakásba, és el sem engedtek, míg a háziasszony belém nem diktált 3 rántott csirkecombot, salátával, rizzsel, csicseriborsóval és savanyúsággal - mindezt nonverbálisan, úgyhogy esélyem sem volt ellenkezni, mert nem tud angolul, és errefelé nem ismerik az Activityt - legalábbis ha kajáról van szó. Mindezt a nappaliban, és kedvesen bekapcsolták nekem a CNN-t is, mert az angolul van, és tudják, hogy nekünk nincs tévénk - mondjuk azért nincs, mert nem hiányzik, de ezt hiába magyaráztuk. Tea és desszert nélkül nincs étkezés, úgyhogy a rövid ebédszünet alig tartott tovább egy óránál (idő közben előkerültek a gyerekek, és ők fordítottak a beszélgetéshez az anyukájukkal), a végén a kezembe nyomtak még egy tányérnyi kaját, hogy tegyem szépen a fagyasztóba, legközelebb 10 perc alatt megmikrózom, és kész is. 

A mai naphoz még hozzá tartozik, hogy délután Soran, a sofőrünk is meglepett. A felesége mondta, hogy régen látott, ezért elhozta őt és a szupercuki 14 hónapos kislányukat is, meg vagy 8 szelet sütit az egyik nagyobb cukrászdából. Amíg befejeztem, amit éppen csináltam, főzött egy teát, és leültünk egy fél órára sütizni, meg leginkább babázni, mert Rose folyamatosan nevetgélve akciózott mindenfelé, de a kanapé és a szőnyeg is megúszta a látogatást. Én meg elolvadtam, mert kimondta a nevemet, de az volt a csúcs, mikor az apja telefonján egyedül elindította a zenét, majd táncolni kezdett rá.

A legutóbb velünk forgató tévéstáb mindenáron szerette volna hangsúlyozni, hogy itt Erbilben milyen rettentően veszélyes helyen élünk - nagy sajnálatukra ebben egyáltalán nem voltunk partnerek. Ha a mai délutánomat végignézték volna, talán megértik, miért.

Kislány koromban nem teljesen értettem, hogy nekem miért jár virág/csoki csak azért, mert lány vagyok, már akkor is volt pár dolog, amit nagyobb sikernek értékeltem, mint hogy járhatok szoknyában (amit utáltam), mégse járt érte csoki. Pár évvel később a húgom állt a nemi egyenlőségi küzdelem élére, mikor megunta a csokitojások átadását, ezért megtanulta az óvodában a locsolóverseket, és követelte, hogy apa vigye magával. Lehet, hogy a családunkban van a lázadó gén, de a csoki szerepe is gyanús - azt hiszem, ez utóbbi sokat segít abban, hogy a gyerekek ne hagyják csak úgy magukra kényszeríteni az értelmetlen nemi szerepeket.

Felnőttként persze megértettem, miről szól a nőnap, de személyesen sosem érintett meg - eddig. Most viszont úgy alakult, hogy belekeveredtem egy helyi NGO monitoring útjába, ahol az általuk létrehozott három ún. "listening center"-t látogattuk végig a felszabadított területeken. Az ilyen látogatások időpontját számos faktor határozza meg (köztük a véletlen), és éppen március 9-re esett a választás, a központok vezetői ezért úgy döntöttek, hogy egy nappal elcsúsztatva a látogatásunk időpontjára időzítik a nőnapi ünneplést. Én tényleg csak kíváncsi látogatóként indultam neki az útnak, és eredetileg blogposztot sem terveztem belőle, de nap végére győzött bennem a mesélhetnék.

nehéz volt nekik ellenállni

A központok olyan területen vannak, amelyeket két év ISIS uralom után tavaly nyáron foglalt vissza az iraki hadsereg, azaz ma már teljesen biztonságosak, tele élettel, de az út mentén számos elpusztított épület emlékeztet a közelmúltra. De nemcsak a romok maradandók, hanem mindazok a szenvedések is, amit a lakosság végigélt ebben az időszakban. Nagyon sok cikk született erről a profik tollából (például Földes Andráséból itt), velük nem is versenyeznék, de csütörtökön minden eddiginél erősebben arcon vágott a valóság, és az általam látott kis szeletét szeretném most megosztani.

Az első állomásunkon egy virágfüzérekkel feldíszített kocsibeállóban szálltunk ki, az épületbe lépve pedig kíváncsi gyereksereg mellett elhaladva először egy váróterem-szerű helyiségen haladtunk át, ahol kb. 15 nő ült körben, mindenki talpig feketében, csak a szemet szabadon hagyó nikábban. Először barátságtalannak tűnhet a látvány, hiszen csak szemeket látni, de a köszönésünket kedvesen csengő hangok viszonozták. A fekete megszokássá vált: az ISIS uralom idején a nőknek csak ezt szabadott viselniük, és komoly büntetéssel néztek szembe már akkor is, ha nem volt rajtuk kesztyű, vagy fekete helyett sötétbarna cipőjük volt - nem mintha sok lehetőségük lett volna másikat venni, hiszen a legtöbb család bevételi forrása szinte teljesen megszűnt, nem mintha egyébként sok pláza tartott volna nyitva. A büntetés mértéke pedig a kihágást kiszúró katona kegyeitől függött, ami nem sok jót ígér, ezért a családok nőtagjainak nagy része inkább el sem hagyta az otthonát, hacsak nem volt feltétlenül szükséges.

Vendéglátóink egy következő szobába tereltek minket, ahol szőnyegeken újabb 15-20 nő ült csendben, legtöbben már színes kendővel takarták el az arcukat, a fiatalabbak pedig színes, csillogó rátétekkel díszített ruhákban figyeltek bennünket, ők már csak hidzsábot viseltek, az arcukat nem takarták el. A falakon különböző méretű színes ruhák lógtak tarka összevisszaságban, mindegyik gondosan díszítve. A bemutatásunkat még mély csend fogadta, majd a helyet vezető hölgy kérésére egyikük levett egyet a falon lógó vállfák közül, és közelebb hozta megmutatni, miközben megtudtuk, hogy itt, a központban tanult meg varrni. Ebben a pillanatban megtört a jég, a nők egymás után hozták megmutatni a munkáikat: színes, csillogó részletekkel dekorált hosszú ruhákat, fodrokkal és virágokkal díszített kislányruhákat, csillogó fonalból horgolt és kötött babaruhákat, és egy kosárnyi gyöngyből fűzött ékszert. A mosolyukat a fátyol sem tudta elrejteni, így aggódva, de elővettem a fényképezőgépet. Miközben Kurdisztánban óriási szelfikultúrával találkoztam, ezek a nők még előlünk is eltakarták az arcukat, így nem akartam zavarba hozni őket a fényképezőgéppel. A bemutató végére aztán megnyíltak, és még a csoportképre is odaálltak, de ígéretet tettünk, hogy csak saját felhasználásra készülnek a képek, ezért  azokat nem teszem fel ide. A bemutató alatt készülteken elhomályosítottam az arcukat.

A nők a központban megtanultak kötni, varrni és horgolni, ami bevételi forrást is jelent számukra, miközben társaságban vannak, amiben már régóta nem volt részük.

Az épületben eleinte nem volt áram, így kézzel hajtott varrógépeken dolgoztak, sokan olyan lelkesen, hogy otthon már előre kiszabták az anyagokat.

Miután mindenki megmutatta a munkáit, alábbhagyott a nagy tolongás, mi pedig elindultunk a kocsihoz, hogy továbbmenjünk a következő központba. A ruhabemutató viszont megtörte a jeget, és előtörtek a történetek is. Ekkor tudtam meg, hogy az itt lévő nők nagy része özvegy, a férjüket az ISIS végezte ki. Legtöbbjüknek még kicsik a gyerekei, őket büszkén mutatták a fényképezőgépemre pislantva. Egyikük egy papírt vett elő, amelyen arabul az állt: számla. Rá volt írva, hogy miért végezték ki (vagy büntették meg) az adott személyt, az sem volt ritka, hogy az özvegytől elkérték a lőszer árát.

A központban van egy szoba játékokkal, ahol  gyerekek töltik a idejüket, amíg az anyukák varrnak, de már a ruhák bemutatásakor is feltűnt, hogy több kislány is van a teremben, akik még bőven iskolás korúak, pedig hétköznap délelőtt volt. Kint vált világossá, hogy elég nagyot tévedtem velük kapcsolatban. A kislány, aki őzike szemekkel nézett rám, és a hidzsáb keretezte arca alapján nem látszott többnek 12-13 évesnél, nem az anyukájával érkezett. A szülei elváltak, és ő először az anyukájával élt, de mikor ő összeházasodott egy másik férfival, a lány a nagymamájához került. Az apja, aki az ISIS katonája lett, egy nap megjelent, és erőszakkal elvitte, hogy szolgálja őt és a katonatársait. Azt, hogy ez mit jelent, nem fejtették ki a központ munkatársai, de sajnos így is sejtettük. Amikor megindult az iraki ellentámadás, az apa elmenekült, a lányt pedig hátrahagyta, aki a felszabadítás után visszakerült a nagymamájához, a jövője azonban bizonytalan, hiszen nincsenek személyes okmányai, és nem is pótolhatók, mivel az ISIS elpusztította az összes nyilvántartást, így nem járhat iskolába és nem jogosult semmilyen más ellátásra sem. Irakban (ahogy a Közel-Kelet sok más országában) szinte semmilyen szociális ellátórendszer nem létezik, így gyermekvédelem sem, számára ez egyetlen remény, hogy megtartja a családi védőháló, de belegondolni is elképesztő hogy mi lesz vele, és sok sorstársával néhány év múlva, abba pedig végképp, hogy milyen ország épülhet ott, ahol a felnövő generáció jelentős része ehhez hasonló borzalmakon ment keresztül.

Nehéz szívvel hagytuk ott az integető társaságot, de már késésben voltunk a következő állomásról. Ezt a környéket valószínűleg korábban sem kevertem volna össze a Rózsadombbal, egyforma földszintes házak közt álltunk meg, amelyek elég lepusztult állapotban voltak. És gyanúsan csend volt: tényleg elkéstünk, pedig állítólag sokáig vártak ránk az itteniek, de ebédidő volt, haza kellett menniük. A ház sokkal kisebb volt, egy varrószoba egyetlen varrógéppel, egy játszószoba és egy iroda összesen.

A varrószoba egyetlen berendezése

Teljesen lepusztult állapotban kapták meg, de már nyoma sem látszik, a halvány rózsaszín és fehér falak akkor is árulkodóak lennének, ha nem tudnánk, hogy női központról van szó. A falakon itt is kint vannak a kis ruhák, sok-sok kötött dolog - gondolom a varrógépre többet kell várni, hiszen itt csak egy van.

Az egyik itt dolgozó kislánya egy szót sem szól ugyan, de szégyenlősen követ minket, és hagyja, hogy fotózzam.

Egy kis édességet azért elfogadott

Az üres központból is egy kis ajándékkal távozunk, és hamarosan megérkezünk az utolsó, legnagyobb állomásra. Itt azonnal tudjuk, hogy megérkeztünk: szól a zene a kapun gyerekek szaladgálnak ki-be. Belépve kb 50 gyerek fogad minket a teraszon, többségben kislányok, láthatóan a legszebb ruhájukban, a dús hajukban mindenféle díszekkel, néhányuknak még a szeme is ki van sminkelve.

Hatalmas, vidám fogadóbizottság

Azonnal megrohamoznak minket, egymást tolják ki a képből, majd az idősebbek finoman jelzik, hogy most én jövök, sorra állnak mellém egy fotóra, jobbra-balra okostelefonok a levegőben - elég különleges látvány lehetek a farmeromban meg a bőrdzsekimben. Próbálom elkapni az infókat, de lehetetlen, a házba belépve tovább folytatódik a fényképáradat.

Alaposan dokumentált esemény

Egy ponton kezd sok lenni, a helyet vezető hölgy megkér, hogy menjek vissza az udvarra, ezzel együtt a gyereksereg is újra kint gyűlik össze. Némi trükközés után sikerül visszaosonnom a házba, és leülni az ebédhez, amivel a helyiek készültek nekünk, de nagy sajnálatomra ők nem ettek velünk, itt ugyanis az a szokás, hogy a vendégek esznek először az odakészített hatalmas tálakból, a vendéglátók, különösen a nők, nem ülnek le velük, ők később, a maradékból esznek. Számunkra ez borzasztóan zavarba ejtő volt, de sehogy nem sikerült meggyőznünk őket, így sajnos nem tudtuk igazán kihasználni az ebéd nyújtotta nyugalmat egy kis beszélgetésre, pedig rengeteg kérdésem lett volna.

Az épület érdekessége, hogy az ISIS vendégháza volt korábban, most ez a legnagyobb intézmény a három közül, a hatalmas gyereksereg pedig annak is köszönhető, hogy a környékbeli gyerekek meghallották a zenét, ezért egyszerűen csak bejöttek. Mire az ebéddel végeztünk, alábbhagyott az udvaron a tömeg, az ottmaradt gyerekek viszont énekeltek meg felolvastak nekünk, ami úgy is emlékeztetett a szocialista idők május elsejei ünnepségeire, hogy saját emlékeim nincsenek erről az időszakról, ők viszont láthatóan nagyon élvezték, mi pedig lelkesen tapsoltunk. Miközben ott álltunk, csak egy mondatot kaptam el: hogy az itt lévő nők legnagyobb félelme, hogy megszűnik a központ. 

A kitartó gyerekekkel ebéd után tovább folytatódott a fotózás, az egyik kislány minden áron meg akarta kaparintani a gépemet, eleinte nem értettem, miért. Majd valaki segített lefordítani, hogy engem is szeretnének a képen tudni. Persze a mozgolódás és a lökdösődés miatt egyik kép sem éles, de nagyon kedves emlék marad.

A kockás ruhás kislány irányította a fotózást

Egy ponton kénytelen voltam azt mondani, hogy lemerült az akkumulátor a gépben, ami az egyetlen meggyőző érv volt a fotózkodás abbahagyására. A gyerekek a kapuig kísértek minket, és egész addig integettek, míg látszott az autó.

Hazafelé úton gondolkodtam el mindazokon, amit a nap folyamán hallottam: azon, amit ezek a nők átéltek, és ami rájuk várhat még. Számukra a varrás nem hobbi, hanem megélhetés, kulcs egy jobb élethez, és nemcsak saját maguknak, hanem a gyerekeiknek is. És ők ma boldogan mutatták ezt meg nekünk, és jó volt osztozni az örömükben. 

A nap végére azt kívántam, bárcsak tudnék arabul, hogy legalább pár szót beszélhessek velük, vagy ezekkel a gyerekekkel, akik egymást lökdösve pózoltak, a győzelem jelét mutatva az objektívnek. Ők vajon mire vágynak? Vajon hányan járnak közülük iskolába, és hányan lesznek, akik továbbtanulnak? Mik szeretnének lenni, ha felnőnek? 

Közben elgondolkodtam azon is, mi lesz azokkal a képekkel, amiket ők csináltak. Miközben a gyerekeket fotóztam, a felnőttek szépen sorban odajöttek, és csináltak egy-egy közös képet velem, egy ismeretlen európai lánnyal, egy olyan országból, aminek még a nevét sem hallották soha. Aztán rájöttem, hogy valószínűleg nem is fontos, hogy tudják, hol van Magyarország, hogy engem hogy hívnak, vagy mi a foglalkozásom. Ez a nap nekik a szabadságról szólt, és megjelentem én kibontott hajjal, farmerban, pólóban és bőrdzsekiben, és velük örültem. Ha visszanézik egyáltalán, akkor remélem visszajönnek vele az érzések és a mosolyok is - ahogy bennem is visszajöttek, amíg a posztot írtam.

Az elmúlt hónap olyan intenzív élmény volt, hogy úgy érzem, mintha már legalább fél éve itt lennék, de mivel minden új találkozó azzal a kérdéssel kezdődik, hogy mikor érkeztem, ez némileg segít az idő valóságos érzékelésében. Ebből jöttem rá, hogy a héten mérföldkőhöz érkeztem, ugyanis már nem hetekben válaszoltam, hanem elérkeztem az egy hónaphoz. Mivel egész hétvégén zuhogott az eső, ez kiváló alkalmat adott az első benyomások összegzésére. 

Kaja

Országomat egy csík baconért! Najó, igazából nem ilyen drámai a helyzet, sőt, bejön az itteni konyha. Minden kajához automatikusan jár a saláta, van ugye "meat or chicken", előbbiről nem tudom biztosan, hogy milyen hús, de eddig semmi bajom nem volt tőle, pedig nem vagyok biztos benne, hogy az itteni vendéglátópari egységek átmennének a NÉBIH teszten. Az eddigi egyetlen ételmérgezést a közeli libanoni étteremben sikerült összeszedni, ami egy kifejezetten drága hely, és amúgy szuper kajáik vannak, péntekenként viszont van néhány extra, amit ki akartunk próbálni. Ezek között van nyers hús is, ami a tatárbifsztekre hasonlít, és egyébként szintén nagyon finom, de gyanús, hogy ez okozhatta a kellemetlen pillanatokat.

A boltok kínálatát a török import határozza meg, nagyon kell vadászni, hogy máshonnan származó dolgot találjunk. Egyébként mindent meg lehet kapni, amit eddig kerestem, és az árak sem vészesek, még a Lindt csoki sem drágább, mint otthon. Zöldséget-gyümölcsöt az utcai árusoknál lehet venni, ami úgy működik, hogy egy zacskóba bepakolok 3 banánt, 1 gránátalmát, 5 szem paradicsomot, 2 narancsot, 4 almát, 3 uborkát meg 2 hagymát, ezt ráteszik a mérlegre, majd mondanak egy összeget, úgy 4-5 dollár körül. Visszajáró helyett plusz egy narancs teljesen elfogadott.

A kajákról mindenképp születik majd külön poszt, de még gyűjtöm hozzá az élményeket :)

Alkohol

A keresztény negyedben lakunk, ahol teljesen legális az alkoholfogyasztás, és mivel nincs jövedéki adó, elég kedvező áron lehet szinte mindenféle alkoholhoz jutni az erre szakosodott boltokban, illetve van néhány beülős hely is, ami egy kocsma és egy étterem keveréke, melegkonyhával, és beltéri dohányzással, illetve vízipipázással. A bor elég drága, de egyébként nem rossz (a 2 decis kis üveg majdnem 7 dollár), a sör otthoni színvonalhoz képest nem kifejezetten olcsó, 3-4 dollárnál kezdődik, de 0.33-as üveg. Persze iraki márka nincs, van török, meg Törökországban gyártott külföldi, meg libanoni.

Az érdekes inkább a tömény, itt ugyanis nem lehet felest kérni, hanem 2-3 decis kis kiszerelés van, meg persze a nagyobb üveg. Nekem úgy tűnik, hogy a whiskey a legnépszerűbb, és a kocsmában az asztalokat elnézve nagy mennyiségek fogynak belőle, de úgy tűnik, itt mindenki nyugis részeg, még sosem láttam senkit hangoskodni, énekelni, agresszívan viselkedni vagy az utcán tántorogni/hányni. Részegen vezetni viszont szoktak, ami elég veszélyes, mert józanul sem az északi népek vezetési kultúrája jellemző a helyiekre. 
Egyébként itt is létező probléma az alkoholizmus, bár valószínűleg statisztikák nincsenek róla, de az elmondott sztorik alapján a sok férfira jellemző a nagyivás, ami miatt a munkájukat sem tudják megfelelően ellátni. Kocsmában helyi nőt nagyon ritkán látni, én viszont európaiként, európai férfiak társaságában nem okoztam különösebb feltűnést. Egyszer fordult elő, hogy beszálltam a whiskeys koccintásba, na akkor azért rám szegeződtek a tekintetek (amúgy is szólni kellett, hogy hozzanak nekem is egy poharat). 

Közlekedés

Aki járt már a Közel-Keleten, annak Kurdisztán útjai sem tartogatnak sok újat: az, hogy egy sávban egyszerre hány autó van, az attól függ, mennyi fér el, az elsőbbségadás szabályait pedig az autó mérete és a sofőr erőszakossága által alkotott koordináta-rendszerben elfoglalt hely határozza meg, és ugyanez vonatkozik a felelősség kérdésére is. (Utóbbi állítólag úgy működik, hogy nagyobb balesetnél, főleg ha van halálos áldozat is, a résztvevő sofőröket addig bent tartják előzetesben, amíg a családok meg nem egyeznek) Elég kevés a közlekedési lámpa, ami nagy szerencse, mert egy piros alsó hangon öt percig tart. A forgalom lassítására ehelyett a fekvőrendőrök szolgálnak, amiket az esetek nagyjából felében sikerül úgy megépíteni, hogy ne érjen le egy átlag személyautó alja - a biztonság kedvéért így aztán mindenki gyökkettőre lassít előttük. Létezik egyébként sebességkorlátozás is, és mérnek, de ha 48 órán belül jelzi a lefülelt sofőr, akkor törlik a büntetést. Valószínűleg kell hozzá egy unokatestvér a rendőrségnél, de ez a helyiek többségének aligha jelent gondot. A főutak többsége középen osztott, bizonyos időközönként visszafordulási lehetőséggel. Ennek ellenére nem mindenki zavartatja magát, bizonyos szakaszokon simán találkozni szembejövő autóval, de a múltkor mi is a felhajtón távoztunk az autópályáról, mert volt valami építkezés. Őszintén szólva örülök, hogy nem kell vezetnem, terepjárónál kisebb járművel nem is szívesen próbálnám ki az élményt.
Fun fact: az autók többségén a motorháztető és a csomagtartó le van fóliázva kőfelverődés ellen (ez különösen akkor esztétikus, ha az autó nem fehér, mert a fólia viszont igen), de sok autó ajtaján rajta van a szivacskocka is, ami az ajtónyitáskor véd az odakoccanástól. A védőfólia amúgy nem áll meg a külső részeknél, többnyire az ülések is be vannak csomagolva, és az ülésvédő huzatok minden képzeletet felülmúló arzenálját is meg lehet figyelni egy átlag parkolóban. Az autó természetesen annyi személyes, ahányan ülnek benne, egy Corollában például simán elfér 6 felnőtt és 4 gyerek. 

Öltözködés 

Két volt kolléganőm is van, akikkel szinte egyszerre kezdtük meg a nagybetűs "Field Experience"-t, ők azonban mindketten jóval közelebb vannak az Egyenlítőhöz, amiért bepakoláskor eléggé irigyeltem őket. Erbilben ugyanis még bőven tél volt szinte egész februárban, legközelebb viszont júniusban jutok haza, ami már az elviselhetetlenül melegnek beharangozott nyár időszaka, így fel kellett készülnöm a két végletre, és mindenre, ami esetleg a kettő között előfordulhat, mindebből hétköznapi irodai, hétvégi kirándulós/projekthelyszín-látogatós, edzős és elegáns kiadásban; egy muszlim ország viszonylag liberális régiójában, európai nőként, ami tulajdonképpen egy harmadik nemi kategória, ami viszont sportszerű nehezítésként néhány órányi napon tartózkodást követően (így március elejére lassan el is érkezik ez a pont) rólam nem rí le egyértelműen. Próbáltam előzetes infót szerezni, hogy minimalizáljam a felesleges cuccok és az esetleg feszültségre okot adó öltözetek számát, de a cégnél előttem csak férfiak dolgoztak hasonló pozícióban, és hát kevés olyan dolog van, amiben nem bíznám magam 100%-ig Danira, de az öltözködési tanácsok kérdése pont ide tartozik. Ugye, hogy nem olyan sok az az 50 kilónyi poggyász? (Ja igen, shoppingolni otthon sem szeretek, pedig ott legalább megvannak a bejáratott helyeim,  a költözés végére pedig amúgy is elhatároztam, hogy csak akkor vásárolok meg dolgokat, ha valóban szükségem van rájuk, és igyekszem az "egy új cucc=egy régi leselejtezése" módszernél maradni, főleg a ruhák terén)

Egyelőre nagyon büszke vagyok magamra, mert úgy tűnik, hogy a téli-tavaszi időszakra sikerült okosan pakolni, de a nyár még hátravan, úgyhogy június-július magasságában ezt még biztosan újragondolom. Azért néhány dolog már kiderült:

A szezon alapdarabjai: kapucnis pulcsi, bőrdzseki, kendő. Ezek kombinálásával viszonylag jól meg lehet birkózni bármilyen időjárással, amióta elmúltak a mínuszok. A kulcs természetesen a bőrdzseki, úgyhogy úgy érzem, most megértem egy valódi bőrből készült darabra, ez fel is került a szükséges beszerzések listájára.

A magassarkú: kardinális kérdés. Otthon általában ebben jártam, ha nem fájt épp a térdem vagy volt 5 centis jég az utcákon, ide viszont összesen egy párat hoztam az elegáns szetthez. Ez alapvetően okos döntésnek bizonyult, mert a járdák állapota - ahol van ilyen - némileg elmarad a Váci utca szintjétől: ahol van térkő, ott minden kocka más szögben áll, és akkora padkák vannak, hogy kész step-aerobic a boltba elmenni, főleg mert kb 30 centi széles csatornát is át kell ugrani egy fellépéshez, az úton való átkelés pedig többnyire futólépésben praktikus, felkészülve hirtelen megállásra és irányváltásra - labdasportban járatosak előnyben, térdműtét után nem javasolt.
Ehhez képest mondjuk itt, Irakban jött el az a pillanat, mikor mindennél jobban vágytam rá, hogy a túracipő helyett magassarkú legyen a lábamon. Múlt hétvégén egy kisebb kirándulást terveztünk Szulejmánia mellé, a nagybácsik és barátok beszervezése viszont olyan jól sikerült, hogy tóparti piknik helyett a város legmenőbb szállodájának éttermében találtuk magunkat. Bizonyára javított volna az élményen, ha előre tudok a tervekről, bár alulöltözötten talán még hatásosabb a miliő.

Tárgyak

A leghasznosabb: külső akksi. Általában nem a telefont töltöm róla, hanem a mobil wifit. A telefonelőfizetéshez horribilis kauciót kellene letenni, így feltöltőkártyával operálunk, ehhez viszont nem jár mobilnet. Van helyette a Fastlink nevű csoda, ami egy zsebben is elférő wifi hotspot, aminek a segítségével azonnal lehet szelfiket posztolni, hátrányosabb helyzetűek pedig tudnak útközben is dolgozni.

A felesleges: szúnyogriasztó spray. Dani szólt, hogy vannak szúnyogok, megnyugtattam, hogy ha én megérkezem, nem kell többet aggódnia, mert úgyis engem találnak meg. Felvérteztem magam szúnyogriasztó spray-vel, de hiába, a dögök ugyanis nem az utcán vagy a kirándulóhelyeken vannak, hanem a lakásban, éjszakára viszont semmi kedvem a ragadós vacakot magamra fújni.

Amit nem hoztam, de kellett volna:

• napszemüveg: erről nyilván tudtam, hogy kelleni fog, de otthon épp nem volt szezonja januárban, abban viszont biztos voltam, hogy itt fogok találni. Igazam lett, múlt héten a bazárban sikerült szert tennem a minden bizonnyal eredeti Prada modellre, 4 dollárnak megfelelő iraki dínárért. Tökéletes.
• konnektorba dugható szúnyogriasztó: amikor megpróbáltuk elmagyarázni mi kéne, már látszott, hogy reménytelen. Az UV-fénnyel működő dologból beszereztünk párat, de a szúnyogoknak sajnos senki nem szólt, hogy ebbe repüljenek, így egyelőre haszontalannak bizonyult. Ha másért nem, ezért várom a nyári hőséget, állítólag akkor nincsenek, addig marad a vadászat. A szobám falán már látszik a mészárlás, de egyelőre nem elég elrettentő.

Fogadalmak

Nos, ebből volt egy pár, mikor elindultam, és egyelőre nem állok jól velük, de talán így, hogy kezd lecsillapodni a kezdeti lendület, már ügyesebb leszek.

Nyelvtanulás: a nagy költözködés egyik előnye, hogy megtaláltam a fárszi nyelvkönyveimet és szótárfüzeteimet, amiket gondosan magammal is hoztam azzal a feltett szándékkal, hogy felfrissítem az egyébként nem túl széles tudásomat. Mivel a kurd eléggé hasonló, ez duplán hasznos lenne, de egyelőre még mindig a szándéknál tartok - remélem, most a nyilvánosság ereje majd motivál kicsit ;)

Olvasás: a szakmai anyagokkal az a baj, hogy minél többet olvas belőlük az ember, annál inkább rájön, hogy mi mindent kellene még, de azért igyekszem. Kinéztem viszont pár szuper könyvet, amikkel egyelőre nem sokat haladtam, de remélem, ez idővel változik, például mikor utazás közben nem kifelé bámulok a hegyekre, akkor tudom ezt pótolni.

Sport: ezzel viszont nagyon jól állok. Végre újra futhatok, és a lakásban is van pár erősítő cucc, de aminek a legjobban örülök az a jóga. Mivel egyáltalán nem vagyok hajlékony, valahogy sosem voltam túl motivált, hogy rendszeresen csináljam, de sikerült találni néhány egész barátságos youtube-videót, és eljutottam odáig, hogy már jól esik. Persze ez nem az a téma, amit két mondatban el tudok intézni, már készül a bejegyzés az itteni sportéletről, addig legyen elég annyi, hogy már készülünk a rekorddöntésre, egyelőre férfi és női kategóriában is a harmadik helyet tartjuk a futókörön. 

Itt most abbahagyom, hogy maradjon mesélnivaló későbbre is. Egy hónap után még mindig azt érzem, amit egy hét után: minden pillanatát élvezem, és örülök, hogy itt lehetek.

Az első hétvégi kirándulásunkon egy nagy kört terveztünk tenni Erbiltől északra. Shaqlawa felé indultunk, hogy a Safeen nevű hegyen egy rövid séta után vagány képeket készíthessünk az aknamező szélét jelző táblákkal, majd néhány más látványosságot útba ejtve egy másik úton jussunk haza.

Biztos ami biztos, Erbilt elhagyva megálltunk energiát gyűjteni egy kis kubba formájában, ami leginkább hússal töltött lángosra emlékeztet, és a képen látható, rendkívül bizalomgerjesztő street food konyhából lehet beszerezni. Belül sajnos nem volt alkalmam megfigyelni, Soran, a sofőrünk szerint ugyanis az út túloldalán még éppen biztonságos távolságban vagyunk attól, hogy átható olajszaga legyen a ruháinknak, így ő egyedül vállalkozott az átkelésre és a szagminta begyűjtésére. 

Miután sikeresen leettem magam (de legalább nem az autó ülését), valamint megnyugtattuk a lelkiismeretünket, hogy az út menti szemétkupacban az általunk hozzáadott papír lesz a leggyorsabban lebomló anyag, tovább indultunk a havas hegycsúcsok irányába.

Ahogy felfelé haladtunk, egyre több helyen akadt szinte összefüggő hó, valamint ezzel párhuzamosan növekedett az út mentén parkoló autók száma is. A jelek szerint a helyiek számára a hétvégi kirándulás azt jelenti, hogy megállnak az út mentén, bemennek a hóra szelfizni, majd gyorsan visszapattannak a kocsiba. 

Nem rossz kilátások

A hegytetőre érve megnyugodva konstatáltam, hogy a hétvégi kirándulásnak van egy másik formája is, ami szintén út menti megállással kezdődik, majd ott helyben, az országút mellett leterítik a pokrócokat, esetleg felállítanak egy sátrat, előkerül az elengedhetetlen vízipipa, a kocsiból pedig árad a kurd pop. 

Valahogy így - a szelfik így sem maradnak el

Nagy szerencse, hogy a buli kizárólag kocsival megközelíthető helyek közvetlen környezetére korlátozódik, ugyanis a helyi zenei kultúra hosszú távon (=5 percnél hosszabb ideig) történő elviseléséhez szükséges tudatmódosító szert még nem sikerült azonosítani, 3-5 perc enyhe emelkedőn való gyaloglással azonban hallótávolságon kívül lehet helyezkedni, és a csend mellett élvezni lehet a gyakorlatilag érintetlen természetet - kirándulók hiányában szeméthalmok nélkül. 

kemény terep - szerencsére túl sáros volt, hogy kocsival erre merészkedjenek

oké, nem érintetlen, valaki járt itt előttünk

Az egyik távolabbi hegycsúcson egy ház sziluettje rajzolódott ki, ahonnan valószínűleg elég jól belátható az egész völgy. Ezt a tulajdonságát az elmúlt évtizedekben valószínűleg alaposan ki is használták, és ezzel valaki más minden bizonnyal eléggé pórul járt, így a vállalkozó kedvű trekkingelők kedvét a lenti tábla veszi el attól, hogy saját szemükkel akarják megnézni a panorámát.

nyelvismeret hiányában is elég egyértelmű a jelzés

Innentől elég óvatosan haladtunk tovább, mert a sziklák és bokrok között egyre több kis vörös háromszög bukkant fel, amik az aknamező szélét jelzik. Amíg ezeket szemből látja az ember, addig nincs gond, de azért inkább a nagyobb sziklákon ugrálva kerestük a helyet egy-egy jó fotóhoz. 

ott bujkál a tábla

kilátás

Az adrenalinfröccs után visszaindultunk a kocsihoz, de az érintetlen hó láttán nem tudtuk megállni, hogy megmutassuk Sorannak, mi az a hóangyal, és hát adta magát a helyzet egy kis hógolyózáshoz is. Megfelelően átázott ruhában-cipőben aztán visszaültünk a kocsiba, és továbbindulunk Dwin felé. Daninak eltökélt szándéka, hogy egyszer futunk errefelé egy jót, amivel valószínűleg elég nagy feltűnést keltenénk, de a helyszín már enélkül is viszonylag ismert. Az út egyik oldalán egy várrom van, a másikon egy temető, és egy magyar régészcsapat évente visszajár ideásatásokat végezni.

A romot a kurdok szeretnék Szaladdin nevéhez kötni, aki valószínűleg a környékről származott, de a magyar régészek szerint a várhoz való kötődésre nincs bizonyíték.

A régészek egy település nyomait is felfedezték a vár környékén.

A kutatást magyar részről Major Balázs vezeti, itt található róla egy egész hosszú interjú is.

A vártornyok megmászása után ismét visszaültünk a kocsiba, hogy tovább kanyarogjunk a szerpentineken. A következő állomásunk egy termálforrás volt - tovább gyarapítva azon dolgok listáját, amiről nem gondoltam volna, hogy Irakban találkozom velük.

A forrás vizét egy mesterségesen kialakított kerek medencében lehet élvezni - és ezt meg is teszik a helyiek, amikor ott jártunk, ketten is fürödtek benne. A víz inkább langyos volt, mint meleg, és az idő ugyan szép volt, de annyira azért nem csábított fürdésre, ami tulajdonképpen szerencse, mert nem vagyok róla meggyőződve, hogy a jelen lévő férfiak jó szemmel nézték volna, ha én is csatlakozom.

Az utolsó állomásunk egy régi temető az út mentén, amiről keveset tudni, de éppen ettől volt a nap narancssárgára változó fényénél egyszerre fenséges és titokzatos látvány.

A hosszú nap folyamán a kubbából nyert energia kezdett fogyatkozni, de szerencsére a street (vagy inkább roadside) foodnak itt elég nagy kultúrája van, így a kiegyensúlyozott étkezés jegyében újabb út menti megállót iktattunk be, ahová belépve ez a látvány fogadott:

A fogorvosok világszövetségének ajánlásával

A polcokon végtelen féle gumicukor, drazsé és általam ismeretlen édességek díszelegtek, amikben a színükből ítélve a cukor lehet az egyetlen természetes anyag, de abból bőven jutott bele. Szerencsére a sós ízek kedvelőinek is terem babér, az olajos magvak különböző változatai, illetve házi chips formájában. Megkóstoltuk az épp elkészült gránátalmalevet, meg belecsipegettünk az emberi fogyasztásra alkalmasnak látszó kosarakba, majd óriási önfegyelmet tanúsítva némi pisztáciával és házi chipsszel felszerelkezve hagytuk el a terepet, majd maszatoltuk össze a kezünket a hazafelé vezető úton.

Egy hete sem voltam még az országban, de már tudtam, hogy egy gyönyörű helyre csöppentem. Azóta utaztunk még néhányszor, és csak tovább bővült az elképesztő tájakról készült fotók sorozata, úgyhogy szép lassan megpróbálom megmutatni azt, ami nincs a híradásokban. Stay tuned!

Úgy alakult, hogy el kellett költöztetnem a blogot, és megtanultam, hogy ne keressem a logikát ott, ahol nincsen, mert a kedvemért nem fog megváltozni az a rendszer, ami a benne lévők szerint pont úgy jó, ahogy van. Én viszont egy zseblázadó vagyok, akit nem lehet csak úgy sarokba szorítani rugalmatlan szabályokból álló akadályokkal, mert úgyis megtalálom a módját, hogy átjussak rajtuk. 

A blogon továbbra sem mesélek munkáról, egyrészt mert nyilvános blogon már csak a józan ész alapján sem tennék ilyet, másrészt mert sokkal kevésbé érdekes, mint mindazok a kihívások, tájak, emberek, sztorik, amikkel itt találkozom. 

Jó mulatást!