Az éjszakai incidens után kissé lassan indult a nap, amin az időjárás sem segített sokat. Mire a Nemzeti Múzeumhoz értünk, már szakadt az eső, ami a délutánra tervezett program szempontjából nem festett kifejezetten jól. A múzeum mindenesetre jó választás volt, pont befogadható mennyiségű infóval, és egészen látványos megoldásokkal.

Mivel a térségben talált legrégebbi leletek az őskorból származnak, kicsit aggódtam, hogy egy végtelen hosszúságú túrába csöppenünk, de szerencsére alaptalan volt a félelmem. Egészen érdekesen sikerült tálalni egy nagyon hosszú korszakot, és 2-3 óra alatt kényelmesen végigértünk a kiállításon, sőt, még egy dokumentumfilmen is, ami bemutatta, hogyan védték meg a kiállítási tárgyakat a polgárháború idején, majd hogyan állították helyre a múzeumot, ami a stratégiai elhelyezkedése miatt komoly tűzharc helyszíne is volt, az egyik helyen meg is hagyták a belövés nyomát, ami megrongálta a falon lévő mozaikot.  

A múzeumból kilépve pedig sok kísérlet után végre sikerült megörökíteni Bejrútot egyetlen képen:

Az eső ugyan elállt, de a felhők továbbra sem néztek ki túl biztatóan. Szerencsére maradt még fedett program a város közelében, így May-jel bepattantunk a Minibe, hogy a Jeita cseppkőbarlangban vészeljük át a következő vihart. Egy hatalmas barlangról van szó, aminek két része, és így két bejárata is van. Az alsó részt csak csónakkal lehet megnézni, sőt, tavasszal komoly esélye van annak is, hogy a magas vízszint miatt azzal sem. A felső folyosót pedig ezzel lehet megközelíteni:

Sajnos a barlangban egyáltalán nem lehet fényképezni, és erre elég komolyan oda is figyelnek. Mindkét barlang bejáratánál le kell adni a telefont, amit szépen elzárnak egy szekrénybe, és kifelé menet adják csak vissza. Első körben persze megpróbáltam kicselezni a dolgot, és csak az egyik telefonomat adtam le, hogy a másikkal egy óvatlan pillanatban lőhessek pár képet. Nem, nem gondoltam hogy ez nekem jutott először eszembe, de egy próbát megért, bár hiába. A kanyargós folyosókon olyan ügyesen helyezkedtek el a barlang dolgozói, hogy gyakorlatilag teljesen belátták a terepet, és hiába próbáltam egy sztalaktit mögé bújva trükközni, azonnal lebuktam, úgyhogy gyorsan elpakoltam a telefont, és onnantól a belső memóriára hagyatkoztam :) 

A barlangi túra végére egész szépen kisütött a nap, bár a hegyek mögött továbbra is veszélyesen szürke felhők gyülekeztek. A következő úticélunk Harissa volt, ami egy híres zarándokhely kb 25 km-re Bejrúttól, kb. 550 méterrel a tengerszint felett, de mindössze pár kilométerre tőle, így lélegzetelállító kilátás nyílik a Miasszonyunk-szobor körül kialakított parkból. 

A hely legmenőbb megközelítési módja a kabinos felvonó, ami Jounieh-ből, a tengerpartról indul, és valószínűleg eszméletlenül látványos. Jó időben. Most viszont kövér felhők gyülekeztek a hegyek körül, ráadásul mi már fent voltunk a hegyekben a barlang miatt. Így aztán hamar eldőlt, hogy inkább közúton közelítjük meg a terepet, ami egyébként szintén gyönyörű helyeken vezetett át.

A lenyugvó nap még rátett egy lapáttal a látványra, ami a szobor körül tekergő lépcső tetejéről volt a legszebb:

Nekem egyébként a mögötte álló katedrális tetszett nagyon, hatalmasnak és különlegesnek tűnt, és szívesen megnéztem volna belülről is, de sajnos zárva volt.

A szobortól és a katedrálistól délre egy görög katolikus templom áll, szintén elég festői látvány.

Tengerparton naplementés képet csinálni igazán menő, de esetemben ez azt is jelentette, hogy lassan ideje visszaindulni a városba, és egy igazán menő helyi hamburgerezőben tett látogatás, meg egy kis levezető séta után pedig nincs más hátra, mint egy rövid Uber-fuvar a reptérre. Ez egyébként külön élmény volt, mert a sofőr kb 50 szót beszélt angolul, viszont szuperkedves és kommunikatív volt, így az egész utat arab, angol és francia szavak, illetve heves activity segítségével "beszélgettük" végig. Arra nagyon hamar rájöttem, hogy az itt töltött három nap helyett három hét is kevés lenne erre az ezerarcú országra, úgyhogy muszáj lesz hamarosan visszatérnem.

Visszafelé volt két órám a dohai reptéren, ami annak ellenére is nagy élmény volt, hogy alig aludtam a gépen, így félkómásan kószáltam kicsit a hatalmas épületben. Lehet kapni embernagyságú plüss dinoszauruszt, a világ minden tájának ételkülönlegességeit és olyan világmárkákat, aminek a boltjába már be sem mertem menni, de amiért számomra különleges volt, (annyira, hogy még itt is megemlítsem) azok a játszóterek:

Ez egy Tom Otterness szobor (és jól működő csúszda), aminek a "testvérei" régi, és nagyon kedves emlékeket ébresztenek bennem. Először Hágában találkoztam velük, ahol a tengerparti sétány tele van kisebb-nagyobb figurákkal, amikbe azonnal beleszerettem, majd egy évvel később Toronto belvárosában találtam szemben magam egy nagyobb példánnyal. Hága emiatt lett az egyik kedvenc állomásom életem első valódi utazásán, mikor egy InterRail tickettel indultam neki érettségi után, Toronto pedig a legtávolabbi pont, ahová eddig eljutottam (földrajzi távolságban), ahonnan egy nagyon fontos barátsággal és egy olyan élménnyel tértem haza, ami tovább irányított a mostani karrierem felé. Nem pályázom coelhoi magasságokra, úgyhogy ezen a ponton abba is hagyom a szentimentális fejtegetést, de kíváncsi vagyok, hogy pár év távlatából hogy tekintek majd vissza életemnek erre az időszakára.